6. Fejezet

6. Fejezet: Csak egy átlagos szombat…

Áldottam az Eget, hogy a szombat és a vasárnap a varázslóvilágban is szabadnap. Annyira ki voltam merülve, hogy biztosan nem bírtam volna ki még egy tanórát sem. Az a sok házi és pótolnivaló, nem beszélve az átdolgozott estékről, melyek egyre lassabban teltek. Talán soha életemben nem voltam ilyen fáradt. Lelkesedésem, mellyel nekivágtam a bentlakásos iskolai életnek, egyre inkább lankadni kezdett. Kezdtem rájönni, hogy több hátránya van, mint előnye, ráadásul a honvágy, amit az első nap óta éreztem, elviselhetetlenné nőtte ki magát.

Ma is a szokásos időpontban keltünk, mert hát hétvége ide vagy oda, a reggelit nem rakták későbbre, így vagy felkelünk korán, vagy alszunk ebédig. A szobában a szokásos reggeli fejetlenség uralkodott, senki nem találta valamelyik fontos ruhadarabját, vagy a leckéjét, és ilyenkor ki mást gyanúsítson, ha nem a szobatársait. A fürdőbe szintén lehetetlenség volt bejutni, és Mary – bár már én sem tudom, hogy miért, kígyóvá változtatta Angelina zokniját, amit – lévén, hogy csak én nem kezdtem el sikítozva körbe-körbe rohangálni – nekem kellett eltüntetni. Gondolatban vállon veregettem magam, hisz jólesett, hogy valamit meg tudtam oldani egyedül. Még jó, hogy figyeltem a múltheti órák ismétlőkérdésire.

Miután végre sikerült bejutnom a fürdőszobába, és ki is jutottam onnan, elindultam a Nagyterem felé, mert a gyomrom már eléggé hangosan korgott.
A Nagyterembe érve, gyorsan körbenéztem, hogy megkeressem a barátaimat, majd mikor kiszúrtam őket, átverekedve magam a reggeli gyerektömegen, elindultam feléjük. Az asztalnál lehuppantam Hermione mellé, akivel szemben Ron ült. Szemközt velem Harry foglalt helyet, balján Ginnyvel, aki feltűnő módon bámulta az éppen rágó, fekete hajú barátomat.

– ’Reggelt! – köszöntem, majd nekiálltam válogatni a finomabbnál finomabb falatok közül.

– Eddig hogy tetszik a Roxfort? Mi a benyomásod, így egy hét elteltével? – tudakolta Hermione, miután mindenki üdvözölt. Kicsit meglepődtem, hiszen sosem kérdezték még meg ezt tőlem.

– Öhm, eddig nem rossz. Bár még sosem laktam bentlakásos suliban, szóval még szoknom kell a közösködést. – Próbáltam nem említeni, hogy mennyire kikészítenek a lányok az órákig tartó pepecseléseikkel, és a reggeli veszekedéseikkel, de én akartam ide jönni, szóval nem lehet egy szavam se.

– Oh, mily’ diplomatikus válasz – forgatta meg a szemeit Ginny. A hangjában az illendőnél kicsit több volt a gúny.

– Hát jó! – emeltem fel a hangom. – Kikészítenek a csajok, egyszerűen megőrülök! Képzeld ma reggel Mary kígyóvá változtatta Angelina zokniját, és nekem kellett eltüntetnem, mert ők sikítozva másztak az ágyakra. Idegesít, hogy minden reggel hatkor kell kelnem, mikor csak nyolckor van reggeli, és az is, hogy minden reggel veszekednek! – Itt kicsit lehiggadtam, és úgy folytattam, a Ginny által emlegetett diplomatikus hangnemben. – De mindezek ellenére nagyon tetszik, mert nagyon jó embereket ismertem meg a személyükben, és nagyon jól elbeszélgetünk esténként. Ezt akartad hallani? – másztam bele Ginny képébe, aki erre fülig vörösödött. Gondolom én dühében.

Hermione megállt a zabkásája kanalazása közben, és megdöbbenve meredt rám, Ron szájából kiesett egy darab lekváros pirítós, Harry pedig próbálta visszafojtani a feltörő nevetését. Tudtam, hogy nem volt szép ahogy Ginnyvel beszéltem, de annyira fel tud idegesíteni ez a lány, hogy az valami elképesztő. Mindig beleköt mindenbe, amit mondok, és állandóan kritizál, ha kell, ha nem. Elegem van belőle!

Bosszúsan folytattam a reggelim eltüntetését, mikor Hermione közbeszólt.

– Öhm, Claire, a srácokkal arra gondoltunk, hogy ha lenne kedved, bemutatnánk neked valakit. Már találkoztál vele ugyan, de nekünk különösen jó barátunk, ezért gondoltuk, te is megismerkedhetnél vele. – Azta, Hermione aztán tudja csűrni, csavarni a mondatokat.

– Persze, hogy lenne kedvem, de megtudhatom, hogy ki az?

– Az legyen meglepetés – mosolygott Harry sejtelmesen.

– Ez nem fair, utálom, ha titkolóznak előttem, inkább ne mondtatok volna semmit – méltatlankodtam.

– Nyugi, jó lesz – mondta anyáskodva Hermione.

– És, mikor indulunk? – adtam be a derekam.

– Arra gondoltunk, hogy már reggeli után indulhatnánk – válaszolt Harry Hermione helyett, aki már szólásra nyitotta a száját, de most sértődötten csukta be.

– Oké, akkor induljunk reggeli után – egyeztem bele. Mostanában már nehéz engem meglepni, ezért nem fordítottam különösen nagy figyelmet a találkozónak, elvégre bárki is legyen az, ha ők szeretik, akkor csak nem lehet rossz ember. Ez alól eddig még csak egy kivételt találtam, ami azért lássuk be elég jó arány. Bár Ginny sem rossz ember, csak… Na, nem jöhetek ki mindenkivel jól, nem igaz? A másik meg, hogy nekem még mindig sok az új arc, ezért újakkal találkozni nem is olyan nagy dolog.

Mindenki visszatért a reggelije fogyasztásához, de a légkör már nem volt ugyanolyan. Feszült hangulat telepedett ránk, és csak remélni tudtam, hogy a nap többi része nem így fog eltelni. Nem ilyennek képzeltem ezt a szombatot. Na, de még csak a nap elején vagyunk, és ahogy a mondás tartja, ami rosszul indul, az jól végződik. Illetve apa mindig azt mondja, ami rosszul kezdődik, az még rosszabbul végződik. Ki tudhatja? Itt a varázsvilágban minden máshogy működik.

Amint eltűntek az asztalról az igencsak megüresedett tálak, Hermione vezetésével indultunk ki a Nagyteremből. Harry és Ron a közelgő kviddics meccsekről beszélgettek lemaradva, én pedig Hermione tempóját igyekeztem tartani, ami eléggé nehezemre esett, mert Hermione amennyire okos volt, olyan fürge is. Végigmentünk az ódon folyosókon, természetesen félig futólépésben, ki a szabadba, majd az erdő felé vettük az irányt. Kicsit felhős volt az ég, és ködszerű valami szitált, amitől azon nyomban göndörödni kezdett a hajam. Ezt mindig is utáltam. Én a végletek embere voltam. Vagy essen az eső, és legyen vihar, vagy süssön hét ágra a nap.

A Tiltott Rengeteget, már Dumbledore is megemlítette az első vacsoránál, és a lányoktól is hallottam már róla. Elég rejtélyes volt már a neve is, minden egészséges ember gondolataiban az kell, hogy motoszkáljon, hogy mi a fene lehet az, amiért tiltottá nyilvánították. Az istenért, mi lehet ott bent, hogy így féltenek minket? Mégis melyik állat lehet annyira veszélyes, egy mókus? Ámbár, sokszor megjártam már, hogy lebecsültem a varázsvilágot, de most komolyan, ez csak egy erdő. Lehet, hogy végre meg kéne tanulnom nem belesni ebbe a szakállas hibába.

A dombról egy lépcsősor vezetett le, melynek végénél egy roskatag, összetákolt kunyhó állt. Mikor leértünk, Hermione hatalmas mosollyal fordult felém.

– Megjöttünk! – Karjait kitárta, mintha egy porondmester lenne, aki bevezeti a következő színt.

Harry elsietett mellettünk, és bekopogott a rozoga ajtón. Nemsokára csattanások és puffanások közepette egy sötét szőrös óriás nyitott ajtót. Már meg sem lepődtem, hogy óriások is vannak. Bár kicsit magasabbnak képzeltem őket.

– Ah, ti vagytok azok! Sziasztok! Gyertek csak be – invitált be minket, bár az volt az érzésem, hogy észre sem vette, hogy én is itt vagyok. Bár amilyen magas, nem is csodálom.

A ház belseje sem nézett ki jobban, mint a külseje. A bútorok nem illettek össze, biztos mindet máshonnan szerezte, ráadásul minden poros volt. Nem tudtam mi öregebb, a tárgyak, vagy a por, ami lepi őket. Amint megpillantottam a hatalmas kandallót, amiből csak úgy áradt a meleg, mindjárt otthonosabbnak tűnt a házikó. Mikor másodszor is körbenéztem, rájöttem, hogy nem is olyan rossz. Egészen megtetszett, mert ennek is megvolt a maga melegsége. Aranyos volt a maga egyszerűségében, és volt valami báj abban, hogy minden bútor, tárgy más hangulatot idézett.

– Hagrid, hadd mutassam be Claire-t! Claire idén jött először Roxfortba, így gondoltuk megismerkedhetnétek – fogott bele Harry, amint Ron is belépett, és becsukta maga után az ajtót.

– Oh, szervusz! – lépett felém, és kezet nyújtott nekem. – Rubeus Hagrid vagyok, de a srácok csak simán Hagrid.

– Szia Hagrid, én Claire DeLune vagyok – nyújtottam én is a kezemet.

– És, mi szél hozott titeket? Gondolom sok a mesélni valótok, üljetek csak le! – mondta mosolyogva, majd leült egy székre a szoba közepén álló asztal mellé.

Kicsit meglepett, hogy milyen gyorsan lerázott. Semmit sem kérdezett tőlem, hanem egyből a többiekhez fordult. Azt hittem, Ő is fennakad majd azon, hogy csak most jöttem, de láthatóan nem különösebben zavarta. Biztos már hallott rólam az igazgatótól, elvégre Ő is tanár. Asszem Ő tanítja a Legendás Lények Gondozását, de nem vagyok benne biztos, hiszen ezt a tantárgyat nem vettem fel. Év elején úgy éreztem elég lesz nekem megtanulni varázsolni, nem hogy sárkányokat, és egyéb furcsa teremtményeket is „gondozzak”.

Míg Hermione és Ron egymás szavába vágva mesélték el nyári élményeiket, én még egyszer körbejártam a szobát. Megálltam a kandalló előtt, és élveztem a meleget, amit sugároz, mivel itt bent is majdnem olyan hideg volt, mint kint. A kandalló párkányán sok kép és – valószínűleg – agyagból készült figurák álltak. Volt egy köztük, ami különösen megragadott, egy kígyót ábrázolt, ami éppen támadni készül. Kinyújtottam a kezemet, és óvatosan felemeltem. Elég régi darabnak látszott, és nem akartam eltörni sem. Lassan forgattam körbe, hogy minden oldalról jól megnézhessem. Csak ez az egy figura nem volt poros – valószínűleg az egész házban. Nagyon szép munka volt, majdnem hibátlan, de látszott, hogy gyerekkéz készítette. A kígyó hasi oldalán egy monogram állt: T. R. D.

– Óvatosan azzal! – kiáltott rám az óriás, és már ki is kapta a kezemből az agyagkígyót. Hatalmas kezei között hihetetlenül aprónak tűnt a dísztárgy. Óvatosan szemei elé emelte, hogy megvizsgálhassa minden oldalról, h megbizonyosodva róla, hogy nem esett semmi baja.

– Nagyon sajnálom, csak megnéztem, mert olyan szép volt – mondtam, majd bűnbánatom jeléül lehajtottam a fejemet.

– Öhm, semmi baj, csak nagyon fontos nekem ez a kis kígyó – mondta megértően, és elmosolyodott, jelezve hogy nem haragszik.

– Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem kinek a monogramja a T.R.D.?

– Egy régi barátomé – mondta elmélázva, miközben még mindig a kis kígyót vizsgálta. Arca viszont egyre komorabb lett, mintha ténylegesen megrongáltam volna kedvenc dísztárgyát, pedig én egy karcolást se láttam rajta.

– T.R.D.? – kérdezte egyszerre Hermione, Harry és Ron, mintha csak begyakorolták volna.

– És mi történt vele? – Nem mintha bármit is tudtam volna a rejtélyes barátról, de arca komorságából csak valami rosszra tudtam következtetni.

– Rossz útra tért, de ez már egy régi történet, nektek pedig mennetek kéne. Későre jár. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek Claire – hadarta egy szuszra, miközben kitolt minket az ajtón kívülre.

– De Hagrid… – akart Harry tiltakozni, de már késő volt. Hagrid ránk csukta az ajtót.

– Mi lelhette Hagridot? – kérdezte Ron a Griffendél klubhelyiségébe vezető úton.

– Hát nem egyértelmű? T. R. D. – Itt szünetet tartott, és úgy nézett rajtunk körbe, mintha azt kérdezné, mennyi egyszer egy – Csak egyet jelenthet: Tom Rowle Denem, azaz Voldemort – magyarázta Hermione erősen gesztikulálva, látszólag eléggé zaklatottan.

– De Voldemort miért adna egy agyagfigurát Hagridnak? – kérdezte Harry.

– Állj! Szóval, azt akarjátok mondani, hogy minden idők leggonoszabb varázslója agyagkígyókat osztogat a barátinak, és Hagrid egy közülük? – kérdeztem megtorpanva. A többiek is megálltak és felém fordultak.

– Nem tudunk más magyarázatot – kezdte ismét Hermione. – Tudjuk, hogy Voldemort jóban volt Hagriddal, legalábbis Hagrid így hitte, míg Voldemort ki nem kihasználta csúnyán a helyzetét. A T. R. D. rövidítés Tom Rowle Denemre utal, hacsak nem ismersz mást ilyen monogrammal, aki itt tanult. Ráadásul Hagrid azt mondta, hogy rossz útra tért, ami még inkább csak megerősíti a gyanúnkat. Ráadásul a szobor kígyót formáz. Voldemort mardekáros volt.

– Ez akkor is roppant furcsa – mélázott el Ron.

Mindenki a saját gondolataiban elmerülve elindult a maga dolgára. Hermione a könyvtárba vette az útját, mondván, neki csend kell a tanuláshoz. Harry és Ron pedig elmentek gyakorolni a kviddics pályára, mert ma este lesz a válogató, és Ron minden áron be akart kerülni.

Én a szobámba mentem, hogy végre megírhassam a levelet a szüleimnek, amit már rég meg kellett volna írnom. Szegények, biztos nagyon aggódhatnak.

Kedves Anya, Apa!
Először is szeretnélek titeket megnyugtatni, hogy minden rendben van. Ez a világ egy kicsit furcsa, de idáig még sikerült túlélnem. Nagyon jól érzem magam itt, a szobatáraim mind nagyon kedvesek és jól el vagyunk. A kaja közepes, de hát semmi sem érhet fel anya főztjével. Máris hiányzik.
Az iskolában négy ház van, olyan mintha osztályok lennének, csak minden házban van minden évfolyamból. Én a Griffendélbe kerültem, ahova az elmondások szerint a bátrak kerülnek. Egy mágikus süveg osztott be! Őrület mi?
Még sok dolog van, ami új, de egyre jobban kiismerem magam. A házamban megismerkedtem három évfolyamtársammal. Hermionéval, Harryvel és Ronnal. Ők hárman már régóta barátok és most engem is befogadtak. A tantárgyak elég furák, de igyekszem. Csomó praktikus varázslatot tanultam, szóval anya, amit hazamegyek, ígérem, helyre hozom a veteményeskertedet. Sajnálom, hogy csak ilyen későn írtam, de sok volt a pótolnivaló, és büntetőmunkát is kaptam, mert nem tudtam befogni azt a nagy számat, de semmi komoly, nem kell emiatt aggódnotok, semmi eget verően nagy vétséget nem követtem el.
Hiányoztok! Alig várom a szünetet, hogy találkozhassunk!
Szeretettel, Claire.

Kicsit kusza lett a levelem, de hát annyi mindent kellett velük megosztanom, és így is milyen hosszú lett, mármint magamhoz képest. Nem voltam eddig valami nagy levélíró. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan küldjem el. Bagollyal? De hol van most a baglyom? Áh, hát persze, a Bagolyházban! De az hol van?

Mintha a sors tudta volna, hogy segítsége van szükségem, Mary lépett be az ajtón. Ravaszul elvigyorodtam, és elkezdtem behálózni. Régebben sosem volt rám jellemző a körmönfont viselkedés, de hát mindent el kell egyszer kezdeni.

– Mary! De jó, hogy jössz! – kiáltottam fel színpadiasan, és elővettem a legkedvesebb egyben legelveszettebb vigyoromat.

– Igen? És miért? – nézett rám gyanakvóan.

– Tudod, senki sincs, aki segíthetne nekem, rajtad kívül. – Lassan felálltam a székből és elindultam felé, még mindig a kis gyámoltalan mosolyommal az arcomon.

– Oké segítek, de először is, hagyd ezt az idióta színjátékot, mert kikészülök tőle. Kettő, mondd meg miben segíthetek. – Hangja parancsoló volt. Tudhattam volna, hogy nála az egyenes út a célravezető. Korrekt viselkedése ellenében meg is érdemli, hogy rendesen beszéljek.

– Jó, igazad van, bocsánat. Csak gondoltam játszom egy kicsit – vigyorodtam el cserfesen, remélve hogy nem veszi az előző közjátékot rossz néven.

– De ne nekem, jó? – Eléggé ferde szemmel nézett rám. Nagyon félelmetes tudott lenni ilyenkor, mintha nem is tudom kivel kellene szembenéznem, mondjuk Draculával csak édeskettesben.

– Jó, jó! Csak fejezd már be ezt a nézést! Megijesztesz – kértem én is, felidézve a pillanatot, ahogy Dracula büntetőmunkára küldött. Brr... Az volt ám a jeges tekintet.

– Nos, miben segíthetek? – tért vissza eredeti arckifejezéséhez.

– Meg tudnád mondani, hol a Bagolyház?

– Persze! Az Északi szárnyban, ott felmész a harmadik lépcsőn balra, és ott is vagy – magyarázta könnyedén, a legnagyobb természetességgel, és a levegőben mutogatta az irányokat.

– Ööö... és merre van az Északi szárny? – Oké, itt vagyok egy hónapja, de ez a kastély még mindig túl rejtélyes nekem.

– Elkísérjelek? – kérdezte egy hatalmas mosollyal az ajkain, azért mégiscsak megesett rajtam a szíve.

– Az jó lenne – mondtam hálásan.

– Csak utánad… – tárta ki előttem az ajtót.

A Bagolyházba könnyebb volt eljutni, mint azt először hittem. De bent már egy csöppet sem volt könnyebb. Ha nem volt ezer bagoly, akkor egy sem, nem beszélve a lehetséges veszélyről, hogy bármelyik pillanatban a fejedre pottyanthatnak.

– És most? – kérdeztem.

– Idehívod a baglyod. – Mary úgy nézett rám, mintha nem lennék szobatiszta, majd észbe kapott, hogy én mégis csak az új lány vagyok. – Próbáld meg először, ha nem megy, akkor segítek.

– Fortuna! – kiáltottam el magam, de semmi. Ezt a nevet még anyu találta ki, hogy a levelek szerencsésen, azaz épségben megérkezzenek. – Fortuna! – próbáltam újra. – FORTUNAAAA!

– Hé, ezzel semmit sem érsz el, csak felhergeled szegény állatokat! – dorgált meg Mary. – Érzéssel, kedvesen hívd őt! Fortuna! – A piszkosfehér baglyom egyből Mary kezére repült. Ez aztán a cikis helyzet…Áruló egy tollas vagy Fortuna.

– Oh, köszi – mondtam égő arccal.

– Ugyan, legközelebb neked is menni fog – mosolygott, miközben átadta a baglyom. Odanyújtottam neki a levelet, amit elvett a csőrével, majd útjára bocsájtottam.

– Megtalálja az otthonom? – kérdeztem kételkedve a bagoly képességeiben. Ez azért mégsem egy postás, hanem egy állat.

– Hát persze! – rikkantotta Mary. – Remélem – tette hozzá halkabban.

Éppen indultunk vissza a szobánkba, mikor a lábam alatt megzörrent valami. Lehajoltam, hogy felvegyem. Egy levél volt az. Valószínűleg csak a másik része, mert csak három sorból állt és nem volt rajta üdvözlés, csak elköszönés.

– Mi az? – tudakolta a szobatársam visszafordulva.

– Egy levél, biztos valaki elejtette – lengettem meg a papírt.

– Oh! Vajon kié lehet? Olvassuk el! – dörzsölte össze a tenyérét izgatottan, és már nyúlt a levélért.

– Nem! Nem olvassuk el mások leveleit! – szidtam le, de úgy látszott nem hatott rá, mert tovább folytatta a harcot a papírért.

– Akkor mit akarsz vele csinálni? – tette csípőre a kezét.

– Visszaadom annak, aki elhagyta! – jelentettem ki becsületes szándékom.

– De ahhoz, hogy megtudd ki a címzett, bele kell olvasod. Akkor már miért ne olvashatnánk el az egészet? – kérdezte fölháborodottan. – Ez csak egy levél. Nem halálos ítélet.

– Akkor sem adom oda! – erősködtem. Pedig egy kicsit igaza volt. – Majd én visszaadom neki. Most pedig menjünk – adtam az utasítást, és elindultam kifelé a Bagolyházból.

Mary egész délután duzzogott, és többször próbált meggyőzni, hogy had olvassa el a levelet, de ha valamit egyszer eldöntöttem, az úgy van. Hiába könyörgött, nem engedtem neki, addig-addig furkálódott, hogy a végén már én is kíváncsibb lettem a kelleténél. Az időközben megérkezett lányokat nagyon jól elszórakoztatta a mi kis drámai magánszámunk.

Este fele sikerült egyedül maradnom, csak ekkor olvastam bele a levélbe, de csak és kizárólag azzal a szent céllal, hogy megtudjam ki a címzett. Legalábbis ezzel nyugtattam magam, mert belül már én is olyan kíváncsi voltam a levél tartalmára, mint Mary a végére már leplezni is alig tudtam. Izgatottan nyitottam szét a papírt, és olvasni kezdtem.

Remélem értetted mi a feladatod. Ne feledd, Malfoynak lenni kiváltság és felelősség is! Viselkedj a nevedhez méltóan! Ne hozz ránk szégyent! Siess, nincs sok időd!
Apád

Szóval Malfoyé a levél. De mire nincs sok ideje? Eszembe jutott a különös beszélgetése Piton professzorral, ami még gyanúsabb lett, mint eddig volt. Elhatároztam, hogy nem adom neki vissza a levelet, legalábbis addig nem, amíg meg nem mutattam Harrynek. Ebben az esetben már nem is olyan fontos a levéltitok sérthetetlensége.

Felkaptam a levelet, és lesiettem a klubhelyiségbe hátha ott találom Harryt, és ott is volt. Éppen Ginnyvel beszélgetett. Nahát, már csak Ginny baba hiányzott, most igazán nem voltam szurkálódós kedvemben, ezért a kivárás taktikáját választottam. Harry velem szemben ült, így hamar észrevett.

– Claire, de jó, hogy jössz! – állt fel Harry. Ginny kelletlenül követte a példáját.

– Igen, beszélnem kell veled. – A „veled” szót különösen kihangsúlyoztam, mire Ginnytől kaptam egy csúnya fintort.

– Sajnálom, de ma nem tudok menni büntetőmunkára – mondta bűnbánó hangon.

– Jó, jó, de… Mi? Miért nem? – esett le a mondandója lényege.

– Ma lesz a kviddics válogató, és mint csapatkapitány ott kell lennem. Átadnád ezt Pitonnak? – Majd a kezembe nyomott egy tekercset. – Ez az elkérőm. Köszi és bocsi, de most sietnem kell. – És Ginnyvel kiszáguldottak a helyiségből.

Hát ez szuper! Ez az új szokása, hogy folyton faképnél hagy? Lassan el kellett indulnom a büntetőmunkára, így nem sok időm maradt a duzzogásra, és az önsajnálatra. Hihetetlen, hogy itt még szombat este is van büntetőmunka. A levelet a zsebembe csúsztattam, hogyha Harry mégis megjelenik, megmutathassam neki. A teremben Piton a szokásos mogorvaságával fogadott, a Görény pedig ismét nem dolgozott.

– Mr. Potter nem jött magával? – kérdezte unottan a professzor.

– Nem – válaszoltam ugyanolyan unottan, és a kezébe nyomtam a tekercset, amit Harry adott. Mr. Dracula elolvasta, majd intett, hogy mehetek dolgozni.

Szombat lévén még annyi kedvem se volt dolgozni, mint általában, ráadásul Harry nélkül unalmasabb volt, mint valaha. Eleinte számoltam a másodperceket, de valahol ezernyolcszáztizenötnél elakadtam. Nem tudtam elképzelni, hogy Malfoy, hogy tud így, egymagában, ilyen csöndben ülni.

Végül Mr. Dracula elhagyta a termet, mint mindig, és kettesben maradtunk a szöszivel. Úgy döntöttem engedek magamnak egy kis pihenőt, és letettem az éppen pucolt üstöt.

– Mi lenne, ha dolgoznál? – szólalt meg vádlón a Görény.

– Mi lenne, ha befognád? – válaszoltam rá se nézve.

– Mi lenne, ha tisztelettudóbb ennél a fölötted állókkal? – replikázott pökhendien.

– Ch! Mi lenne, ha azt mondanám, semmilyen tekintetben nem állsz fölöttem? – villantottam rá dühös tekintetem.

– Mi lenne, ha azt mondanám, hogy majd én megtanítalak a tiszteletre? – állt fel villámló szemekkel, és kihúzta a pálcáját a zsebéből.

– Mi lenne, ha elfogadnám a kihívást? – feleltem mosolyogva, és én is hasonlóan tettem, aminek az lett az eredménye, hogy a zsebembe gyömöszölt papír, amiről időközben elfeledkeztem, a földre hullott.

Riadtan kaptam a papír után, de a szőke gyorsabb volt. Mire feleszméltem, már el is olvasta a levelet. Ennyit a tervemről, hogy megmutatom Harrynek. De talán ebben a pillanatban ez volt a legkisebb problémám. Malfoy faarccal olvasta a levelet, de mikor felnézett a tekintetével ölni tudott volna. Csak másodpercek kérdése volt, mikor robban.

– Hogy került ez hozzád? – ordított rám.

– A Bagolyházban találtam a földön, én… Én tényleg vissza akartam adni! – próbáltam mentegetőzni, vagy csak élve megúszni.

– Ez… – mérgében összegyűrte a papírt. – Sosem szabadott volna hozzád kerülnie! – egyre közeledett hozzám. Teljesen megdermedtem. Olyan volt, mint aki megőrült, egyre csak közeledett kivont pálcával, és én nem tudtam, hogy megátkozni, vagy ledöfni akar vele. – De sebaj. Majd egy kis felejtésátok megoldja a gondokat. – Szemei fenyegetően villantak.

– Ne, kérlek! – próbáltam könyörögni, bár éreztem, hogy hiábavaló. Lassan hátrálni kezdem, de a padba ütköztem, ami megállásra késztetett. Malfoy pedig egyre csak közeledett.

– Sajnálom, nem kellet volna belekeveredned. – Hangja tényleg sajnálkozó volt. Te jó ég! Tényleg megteszi! - Exmemo…

Sziasztok!
A következő fejezetet már megírtam (taps nekem :D). Most épp a bétámnál van, de amint elküldi felrakom...
Tudom, nagyon sokat kések vele :( Sajnálom.
Addig is türelmeteket kérem.
Pusza, KovKa.

Sziasztok!

Helló!
A friss egy kicsit késni fog, mert annyi a tanulnivaló a  suliban, hogy belegebedek mire végzek :/ (Ide is csak 2 percre ugrottam fel, hogy életjelet adjak.)
 Talán jövőhét elejére már lesz valami, addig is köszönöm a türelmetek:)

Addig is, mostanában ez megy a fejemben :
http://www.youtube.com/watch?v=sk8Pb17pcQI

5. fejezet

5. Fejezet: A büntetőmunka

– Claire! Ébredj! – kiáltotta egy éles hang valahonnan a távolból. Lassan ébredezni kezdtem, megdörzsöltem a szemem, majd felültem.

– Mi van? – kérdeztem eléggé barátságtalanul, de hát aki felkelt annak számítania kell a haragomra. Ami igazából csak szerintem volt vészes, hiszen sosem tudtam senkire két óránál tovább haragudni.

– Elkésünk! Siess! – futott keresztül Mary a látómezőmön.

– Mi? – kaptam a fejem a lány után. – Nem hajnali hatnak kéne lennie? – értetlenkedtem. Eddig mindig hatkor keltünk hála Marynek. Ma miért lenne ez másképp?

– A lányok kikapcsolták az ébresztőt, és elmentek reggelizni – vázolta fel a helyzetet, miközben a mellényét rángatta magára, bár az inge félre volt gombolva.

– Öhm, a gombjaid – mutattam a mellkasa felé. Mary követe a pillantásom, majd egy bosszús sóhajtás következtében újra kezdte gombolni az ingét. Míg Ő a gombjaival pepecselt, addig én is magamra kaptam az egyenruhám, majd elindultam a fürdőbe, hogy valamennyire rendbe szedjem magam.

– Hova mész? Már lent kéne lennünk. Piton megöl, ha elkésünk – kiáltott utánam, miközben én eltűntem a fürdőben.

– Pillanat, csak fohatmohoh – szóltam ki a fürdőből, immár fogkefével a számban.

Kedd. Dupla SVK volt az első két óránk, a mardekárosokkal. A lányok szerint minden évben kikapnak heti egy dupla órát Pitonnal. Tavaly bájitaltant, idén SVK-t. Ráadásul a mardekárosokkal. Egy hete már volt szerencsém megtapasztalni azt, amiről Harry és Ron annyit panaszkodott.

Kiöblítettem a számat, átszaladtam a fésűmmel a hajamon, és már rohantam is ki a könyveimért a szobába. Mary már az ajtóban várt. Biccentettem neki, hogy mehetünk, mire Ő kivágta az ajtót és futva elindultunk a pince felé. Miért kell Piton óráinak a pincében lenni? Miért nem lehetnek a negyediken? A lépcsőket kettesével vettünk, míg fordulókba a korlátba kapaszkodva pördültünk be. A pincei folyosó kihalt volt. Tehát elkéstünk. Lassan közelítettük meg a rozoga faajtót. Az ajtó előtt füleltünk, hátha kiszűrődik valamilyen hang, amiből megtudjuk, hogy mennyit késtünk, de nem volt szerencsénk

– Te kopogsz be! – jelentette ki végül ellenkezést nem tűrően Mary.

– Mi? Már miért én kopognék be? Nem akarok még meghalni – korholtam le a szobatársam, szem elől tévesztve az új vendég mosogat szabályt.

– Akkor azt ajánlom, fáradjanak be! – hallottuk meg Mr. Dracula mély hangját. A nyitott ajtóban állt, mögötte kíváncsi fejek lógtak ki a padokból.

Fejünket leszegve, amilyen gyorsan csak tudtunk elfoglaltunk egy üres padot, ami hol máshol lett volna, mint az első sorban. Bár megértem a többieket. Én sem szívesen ültem ilyen közel hozzá.

– Nos, ha már megtiszteltek azzal, hogy befáradtak az órámra, akkor holnapra kérek egy tíz oldalas esszét a főbenjáró átkokról, azok hatásairól és kivédéséről, valamint megtöréséről. Már amelyiknél ezek lehetségesek – sétált bosszantóan lassan a padok előtt. Bizonyára nagyon élvezte, hogy ekkora hatalma van.

– De professzor, ezt nem teheti! – csattantam fel fölháborodottan. Eszembe sem jutott az adott pillanatban, hogy következménye lehet a mondandómnak, és arról is hajlamos voltam megfeledkezni, hogy még mindig új vagyok. Hiba volt.

– Ne, Claire… – próbálkozott Mary, de már késő volt.

– Tényleg? Úgy gondolja, hogy magára nem szabhatok ki büntetést, csak mert idén kegyeskedett csatlakozni hozzánk? – mondta, miközben egyre közelebb jött az asztalhoz. – Ez estben, figyeljen! Három hét büntetés. Minden este kitakarítja a termet, és kisúrolja az üstöket – villantak vészjóslóan a fekete szemek.

– De nem is maga tanítja a bájitaltant! – próbálkoztam kétségbeesetten.

– Az nem fontos – hajolt bele az arcomba. – Ma este hétre várom. – Majd elfordult, és mintha semmi sem történt volna folytatni kezdte az anyagot.

– De, Tanár úr! Ezt tényleg nem teheti! – kelt Harry a védelmemre, miközben Ron helyeslően bólogatott mellette.

– Potter, talán csatlakozni szeretne Miss DeLune-höz? – húzta fel a szemöldökét Piton.

– Én csak… – Hangos röhögés hallatszott a mardekárosok sora felől.

– Netán, ön is csatlakozna hozzájuk Mr. Malfoy? – fordult Piton a Görény felé, aki a leghangosabban röhögött. A szőke szemein félelem suhant át. Hah, most megkapja. – Örömmel várom mindhármukat este. És most, ha megengednék, folytatnám az órát. – Majd belekezdett a félbehagyott anyag további magyarázásába.

Hátra fordultam, és biccentettem Harrynek köszönetképpen. Ő visszamosolygott rám, és fejével Piton felé bökött, jelezve, hogy forduljak előre, vagy még több büntetőmunka vár rám.
Az óra eléggé unalmasan telt, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy ez a második hetem itt és máris büntetőmunkát kapok. Ez azért elég gáz. A második óra végeztével odamentem a kedvenc Hármasomhoz, akik már a második emeleti folyosón várták, hogy elkezdődjön az átváltozástan óra.

– Köszi Harry, hogy kiálltál mellettem – mondtam végre rendesen köszönetet zöld szemű barátomnak.

– Ugyan, erre valók a barátok, nem? – mosolygott rám kedvesen, miközben Hermione bátorítóan megpaskolta a felkarom, Ron pedig rám kacsintott. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy a barátjuknak tartanak. Régen sem igazán voltak barátaim Lucy-n kívül, de mint kiderült, hogy Ő sem volt az, így mondhatjuk, hogy sosem voltak barátaim. Mindig is furcsának tartottak, de most, hogy ők elfogadtak, sokkal jobban érzem magam. Bár még nem ismertem teljesen ezt a világot és a szokásokat, úgy éreztem végre megtaláltam a helyem.

– Mily’ megható! Mindjárt elsírom magam. Mi van, az Aranytrió Aranynégyessé bővült? – A folyosón Draco Malfoy jelent meg a szokásos tartozékaival. Most komolyan, nélkülük egy métert se tud menni? Vajon a slozira is elkísérik?

– Állítsd le magad Malfoy! Törődj inkább a saját dolgoddal! – lépett előre Harry, hogy a Görény szemébe nézhessen. De ez a művelet sajnos nem sikerült, lévén, hogy a szőke legalább tíz centivel volt magasabb nála.

– Oh Potter, csak nem beletapostam abba az ocsmány kis félvér lelkedbe? – A Görény csak nem tudta abbahagyni Harry piszkálását. Már éppen azon voltam, hogy bemosok neki egyet, amikor az első lépés után Hermione lekapta a karomat, és nemet intette a fejével. Értetlenkedve néztem rá, hogy miért nem engedi, hogy segítsek Harrynek, de végül belenyugodtam a dologba, és hagytam, hadd intézzék el a fiúk.

– Mr. Potter, Mr. Malfoy! Befáradnának a terembe, magukon kívül már mindenki bent van – hajolt ki McGalagony professzor az ajtón, rosszallóan csóválva a fejét.

A többi óra eseménytelemül telt, mivel végre nem a mardekárosokkal voltak óráink. Órák után Hermionéval a klubhelyiségbe telepedtünk le, és nekiláttuk a házi feladatunknak. Hermione hatalmas segítség és teher is volt egyszerre, szinte fél percenként kérdeztem tőle valamit, minek az lett a vége, hogy minden kérdés után fél órás kiselőadást rögtönzött nekem, hogy pótolja a hiányosságaimat, így még akkor sem voltam kész a leckével, mikor Harry jött, hogy menjünk a büntetőmunkára. Kelletlenül vittem fel a tanszereim a szobámba, és indultam el Harry oldalán a pince felé.

– Miért kell mindennek a pincében lennie, aminek valami köze van Mr. Draculához? – méltatlankodtam valahol a negyedik a harmadik emelet között.

– Kihez?- nézett rám Harry meglepetten. Áh, igaz is. Vele még nem tárgyaltam ki a leginkább egy denevérre emlékeztető tanárunkat.

– Piton. Mármint, ezt a gúnynevet adtam neki – segítettem ki a barátomat.

– Jah – mosolyodott el. – Illik rá. Úgy látszik jó vagy ebben.

– Hát, a suliban, mármint a mugli sulimban, minden tanárnak megvolt a maga gúnyneve – magyaráztam, s közben kínos precizitással vizsgáltam a folyosó díszeit. Valahogy zavarban éreztem magam, ha Harryvel kettesben kellett lennem. Úgy éreztem, nem vagyok elég jó hozzá. Nem vagyok elég okos, elég ügyes, elég csinos. Igen talán ez bántott a legjobban. Itt minden lány csinos volt. Senkinek nem voltak pattanásai, mindenki haja tökéletesen állt, és olyanok voltak, mint a szupermodellek. Na jó, talán kivéve Hermionét, de Ő a maga módján volt szép és elbűvölő. Ráadásul mindenki előttem járt, akár az elméleti tudásról, akár a tapasztalatról beszélünk.

Lassan haladtunk a kastélyban, hiszen nincs az a buzgó diák, aki a büntetésére siet. Már a földszinten járhattunk, mikor egy vörösbe öltözött csapat jött felénk, seprűvel a kezükben.

– Sziasztok! Harry, hogy-hogy nem az öltözőben vagy? – szólított meg minket egy barna hajú,
magas fiú.

– Piton büntetőmunkát szabott ki ránk – felelte Harry egy vállrándítással.

– Oh, majd beszélünk McGalagonnyal. Piton nem köphet bele a levesünkbe! Biztos tudta, hogy most vannak a válogatások a Griffendélnél csapatába – adott hangot a véleményének egy másik barna hajú fiú, mire az egyes számú barna hevesen bólogatni kezdett.

– Jó, ígérem, a következőn edzésen ott leszek – mosolygott Harry a fiúk lelkesedésén.

– De ma meg kell beszélnünk egy fontos dolgot, és mivel te vagy a csapatkapitány, ott kell lenned!
– majd mindketten megragadták Harry egy-egy karját, és vonszolni kezdték a kijárat felé.

– Menj csak előre, ígérem fél órán belül én is ott leszek! – kiáltott vissza Harry, miközben a csapat, Harryt vonszolva, befordult a sarkon.

– Jó, de… – De már hiába kiabáltam nem hallhatta. – nem tudom, merre van a terem… – fejeztem be magamnak egy sóhaj kíséretében.

Mit veszíthetek alapon elindultam arra, amerre eddig is tartottunk, és bíztam benne, hogy csak megtalálom, azt az átokverte termet. Jobb volt az emlékezőképességem, mint hittem, hiszen elég hamar megtaláltam a termet, és csak egyszer kellett visszafordulnom. Mikor megláttam az ajtót, elszállt minden bátorságom. Harry nélkül nem mertem bemenni. Nem tudom, mitől féltem, hiszen Ő is csak egy ember, akármennyire félelmetes is. Na, Claire, ne légy már ennyire félős! Csak egy ember, nem esz meg! Remélhetőleg! Összeszedtem a maradék bátorságomat, és elindultam az ajtó felé, mely résnyire nyitva volt.

– Hogy érted, hogy nekem segítesz ezzel? Miért lenne ez nekem jó? A feladatomra kéne koncentrálnom, nem pedig itt vakarni az üstöket Szent Potterrel és azzal a sárvérűvel – kiabált valaki az ajtó másik oldalán.

– Halkabban! Egyébként meglep, hogy milyen tájékozott vagy – válaszolt egy mély, vontatott hang, amely valószínűleg Pitonhoz tartozott. Akkor a másik biztos a Görény lesz. Elvégre ki lenne most itt rajtam kívül?

– Halkabban! Halkabban! – folytatta a kiabálást az általam Malfoynak gondolt személy. – Ki lenne itt ilyenkor? Nekem se kéne itt lennem! – Közelebb léptem az ajtóhoz, de nem mertem bekukucskálni a résen, hiszen ha észrevesznek akár még több büntetést is kaphatok hallgatózásért.

– Te tényleg nem érted, éppen most mentem meg az életed! – Most már Mr. Dracula is ordibált. – Bár fogalmam sincs, miért segítek neked!

– Talán köze van a Megszeghetetlen Eskühöz, amit letettél – mondat gúnyosan a másik.

– Honnan…? Tudod mit? Nem érdekel! Ha azt teszed, amit mondok, megúszhatod élve. – Hangja újra normális erősségű lett.

– Nem bízol benne, hogy meg tudom oldani egyedül is? Nem bízol bennem? – kérdezte hitetlenkedve, sértődött hangon a másik.

– Én bízom benned Draco, de ezt akkor sem egy gyerekre kellet volna rábízni – mondta lemondóan
a professzor.

– Nem vagyok már gyerek! Oka van, hogy rám bízta a feladatot! – kiabált felháborodottan Malfoy. Fiúk, és az a hatalmas önhittségük! Ahogy hallgattam a szópárbajt, egyre inkább nem értettem semmit, ami nem volt újdonság, de egyre jobban zavart. Nem tudtam, ki az, aki megbízott valakit valamivel, és azt sem, miért kéne Malfoyt megvédeni.

Mintha csak megérezték volna, hogy ott vagyok a szobában lévők elhallgattak. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy bemenjek, mintha eddig itt sem lettem volna, és végre elkezdjem a büntetésem. De úgy látszik nem csak én gondoltam, hogy ez a pillanat a megfelelő a megérkezésre.

– Claire! Miért nem mentél még be? – kiabált Harry jó hangosan a folyosó másik végéről. Szuper! Te aztán tudsz időzíteni!

– Én… – Nem tudtam mit is válaszolhatnék neki. Azt hogy eltévedtem? Hiszen már csak pár tíz méter választott el a céltól, mikor elváltunk.

– Miss DeLune? Mr. Potter? – jött ki Piton professzor a teremből. – Most, hogy végre megjöttek, akár hozzá is láthatnának az üstök súrolásához – mondta megszokott hangján, de elég furcsán méregetett engem. Talán gyanakszik? Elvégre Harry kiáltása elég hangos volt.

Mikor bementünk a terembe, azt hittem menten elájulok. Még sosem láttam ennyi koszos üstöt. Igaz, nem sokat láttam, de még csak nem is gondoltam volna, hogy az egész iskola, egész éves koszos üstjeit mi súrolhatjuk ki. Ezzel jövőre sem végzünk.

– Ne csak nézze. Fogjon egyet, és sikálja ki! – pirított rám Dracula, mikor látta, hogy nem nagyon akaródzik megmozdulnom.

Megragadtam egy üstöt a kupac – talán helyénvalóbb lenne a hegy elnevezés – tetejéről, és leültem Harry mellé az egyik padba, majd sikálni kezdtem az üstöt a padra készített ronggyal. Malfoy a terem másik végében lévő padban ült, lábait egy másik széken pihentetve, és nem úgy nézett ki, mint aki már lesúrolta az adagját. Dühösen néztem rá, mire Ő csak egy fintort vágott és a plafont kezdte bámulni. Piton professzor a tanári asztalnál ült egy újságot olvasott, és nem úgy festett, mint aki rá akar szólni előző veszekedőpartnerére, hogy dolgozzon Ő is. Fekete hajával, és még feketébb – ha ez egyáltalán lehetséges – köpenyével elég félelmetesen hatott a félhomályban, ami a szobában uralkodott.

– Miért hívtak el a srácok? – hajoltam Harryhez, és próbáltam olyan halkan beszélni, ahogy csak tudtam.

– Csak kellettem valamihez – vonta meg a vállát, le sem véve a szemét az üstről.

– Hát jó, nem kell elmondanod, ha nem akarod – feleltem kicsit sértődötten. Igenis tudni akartam, miért hagyta, hogy egyedül bolyongjak ezeken a végtelen folyosókon.

– Nem úgy értem, ez olyan kviddicses dolog volt, és mivel még nem ismered a szabályokat, nem értetted volna – mondat mosolyogva.

– Nagyon hálás lennék, ha szerelmi civakodásaikat a büntetés után folytatnák – nézett fel a professzor az újságból.

– Mi nem… – Tudtára akartam adni, hogy nincs köztünk semmi Harryvel, még ha ez nyilvánvaló is.

– Melyik szót nem értette abból, hogy büntetés után?

Úgy döntöttem, inkább csöndben végigülöm a büntetést, mert úgy látszott erre az emberre semmi nem hat. Talán már egy órája sikálhattunk néma csöndben, és a kezem kezdett nagyon fáradni, mikor Piton felállt a helyéről.

– Most el kell mennem. Ma már nem jövök vissza. Mr. Malfoy fog magukra felügyelni. Az Ő szava ugyanannyit ér mint az enyém, és plusz büntetést is kiszabhat prefektus lévén, szóval azt ajánlom, csak csendben. Pontban tíz órakor elmehetnek, korábban semmiképp. – Szavait, hogy nyomatékosítsa jelentőségteljesen rám nézett, majd kiviharzott a teremből.

– Hallottátok vesztesek, most én felügyelek! Szóval folytassátok csak a dolgotokat, szépen csendben – mondta egy gonosz mosollyal az ajkain a szőke.

Összeszedtem minden megmaradt erőmet, és olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam, mivel mást fegyverem nem volt. Meg sem rezzent a gonosz nézésem hatására, és gúnyos mosollyal nézte, ahogy Harryvel dolgozunk. Persze megpróbáltunk halkan beszélgetni, mikor úgy tűnt nem ránk figyel, de a hallása jobbnak bizonyult, mint hittünk, mert minden egyes alkalomkor valami gúnyos megjegyzés kíséretében kifejtette, hogy jobb lenne, ha betartanánk a szabályokat, mert neki hatalmában áll még több büntetőmunkát kiszabni ránk.

A terem falára kihelyezett óra mintha megállt volna, ráadásul a csuklóm is iszonyúan fájt. Úgy látszik igazam volt, amikor apának azt mondtam, hogy biztos középkori módszerekkel fognak kínozni. Úgy döntöttem nem folytatom tovább. Letettem a félig kész üstöt, és Harryre néztem. Ő csak csendben sikált, semmi jelét nem adva, hogy abbahagyná. Vagy hozzászokott már – amit Pitont elnézve nem csodálnék –, vagy nagyobb az akaratereje, mint hittem, mindenesetre nagyon belemerült a munkába. Mivel a zöld szemű barátomnak nem akaródzott velem foglalkozni, hátradőltem, és a plafont kémleltem. Gondolataim visszakanyarodtak a kihallgatott beszélgetésre Piton és Malfoy között. Még egyszer végiggondoltam, és próbáltam a helyükre rakni a puzzle darabkáit, de még sok volt a homályos folt. Mindenesetre annyi összeállt, hogy Malfoy semmi jóban nem sántikál. Ezt a feltételezésem igazolta az előbbi veszekedése Draculával, valamint azt, hogy gyanúsan csöndben van.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy szürkéskék szempár fúródik az enyémbe. Egy pillanatra, mintha félelem suhant volna át az arcán, majd megkeményítette vonásait, és szeme megvetést tükrözött. Csak ekkor tűnt fel, hogy valószínűleg bámulom őt. Hirtelen elkaptam a tekintetem, és visszatértem az árván hagyott üstömhöz. A büntetés hátralévő részében kerültem Őt. Nem csak a tekintetét, de mindenét, ami hozzá tartozott. Hihetetlenül kényelmetlenül éreztem magam, és nem tudtam miért. Végül az idegességemet annak tudtam be, hogy még mindig nem tudtam megfejteni, miről vitatkoztak Pitonnal.

A büntetés végét az jelezte, hogy Malfoy kényeskedve felállt a helyéről, és kiviharzott a teremből. Harryvel leraktuk az üstöket, amelyek lehet, hogy nem voltak készen, de nem érdekelt minket, hiszen holnap úgyis ugyanez vár ránk. Olyan fáradtak voltunk, hogy egy néma csendben, csigalassúsággal vánszorogtunk fel a klubhelyiségbe. Késő este lévén nem sok gyerek tartózkodott a helyiségben, néhányan olvastak, mások már pizsamában beszélték ki a nap történéseit. Elköszöntem Harrytől, majd felvánszorogtam a szobámba, és nekiláttam a tízoldalas esszémnek. Iszonyú sokáig tartott megírni, tekintve, hogy már akkor fáradt voltam, amikor elkezdtem. A lányok közül többen is felajánlották a segítségüket, de én nem akartam, hogy ők is szenvedjenek, így hát egyedül birkóztam meg vele. Mikor végre végeztem, csak arra volt erőm, hogy átvegyem a pizsamámat, és már be is ájultam az ágyba. Elalvás előtt, még beugrott, hogy mondani akartam valamit Harrynek, de ha tüzes vassal szurkálnának is se jutna eszembe, hogy mi volt az.

4. fejezet

4. Fejezet: A hercegnő meséje

Álmomban otthon jártam. Igaz, csak tíz éves voltam, de legalább újra megölelhettem anyát, és játszhattam Buddyval, a kutyámmal. Boldog voltam. Olyan boldog, mint már fél éve nem. Édes álmomat az ébresztőórám zavarta meg. Várjunk csak! Nekem nincs is ébresztőórám. Felkönyököltem, és lassan kinyitottam a szememet.

– Jó reggelt, csajok! – ült fel Mary teljesen frissen az ágyában. Lenyomta az ébresztőt, majd kimászott a paplan alól, és ruhák után kezdett kutatni a szekrényében. Remek! Már csak egy kukori hiányzott!

– Ne is törődj vele! Inkább feküdj vissza, ha minden igaz, hat óra lehet – szólat meg egy álmos hang. A hang irányába néztem és egy kócos, szőke hajzuhatagot láttam, ami lassan eltűnt a párnák között.

– Nem is igaz! – csattant fel Mary védekezően. – Ami azt illeti hat óra tizenöt perc van, de ha már úgyis ébren vagytok, segíthetnétek kiválasztani a mai ruhám. – Visszafordult a szekrényéhez és tovább kutakodott benne.

– Kiválasztani a ruhádat? Ha nem vetted volna észre, egyenruhát hordunk! – kiabált ki a párnák közül a szőke lány, majd kómásan felült.

Próbáltam összeszedni magam, és feltápászkodni, mert tudtam, nem tudok visszaaludni.

Megdörzsöltem a szemem, hogy elűzzem belőle az álmosságot. Kicsit csalódott voltam, hiszen nem tudtam tovább az álomvilágomban maradni, listára fel, ez is egy hátránya a bentlakásos iskoláknak. Kinyújtóztattam a tagjaim, és ásítottam még egy nagyot.

– Ne is figyelj rájuk! – mondta Katie, aki a fürdő felé tartott, piperecuccaival a kezében. Könnyű azt mondani. Olyan hangosan ordibálnak.

– Ja, minden évben ezt csinálják. – Egy barna hajú lány jött oda az ágyamhoz Spongyabobos pizsamában. Tehát ismeri a mugli világot. Szuper, ez jó ismerkedési alap.– Mivel este már aludtál, amikor feljöttem, nem tudtam bemutatkozni. Natalie Johnson vagyok.

– Szia! Én, Claire DeLune vagyok. – Rámosolyogtam, bár így reggel, félkómás állapotomban, nem tudom, hogy festhetett. Natalie visszamosolygott rám, úgyhogy nem lehetett olyan szörnyű. – Ha Katie kijön a fürdőből, azt javaslom, azonnal csapj le a helyiségre. Hajlamos többször is visszamenni egymás után – kacsintott rám mindent tudóan, én pedig hálásan rávigyorogtam a tippért.

– És az a szőke lány? Hogy hívják? – kérdeztem halkan. Nem árt tudni minden szobatársam nevét.

– Ő? – mutatott kócos lány felé, aki már állva veszekedett Maryvel. – Ő, Angelina Fairchild.

– És minden reggel ezt fogják csinálni? – kérdeztem, még reménykedve a nemleges válaszban.

– Hát, ha Mary korán fekszik, és ki tudjuk kapcsolni az ébresztőjét, akkor nem. – Cseles. – De általában Mary az utolsó, aki lefekszik – biggyesztette le az ajkait. Valahol meg tudom érteni szegény lányokat. Valószínűleg nem gyakran aludhatták ki magukat. –Nem tudjuk, honnan van ennyi energiája – avatott be Natalie, miközben mindketten Mary és Angelina veszekedését néztük.

Mikor Katie végre kijött, elfoglaltam a fürdőt, és rendbe szedtem magam. Elég nyúzott voltam. Vörösesbarna hajam szanaszét állt és akárhogy is próbálkoztam, sehogy sem tudtam egy normális frizurát kihozni belőle. Végül meguntam, és egy egyszerű lófarokba fogtam. Kék szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Elgondolkodtam, hogy használjak-e szemceruzát – csak azt és szempillaspirált használtam a hétköznapokon –, de végül úgy döntöttem, nem szenvedek vele. Túl fáradt voltam, hogy bonyolult manővereket hajtsak végre, márpedig szépen kihúzni egy szemet, az igenis bonyolult. Mikor kijöttem az új egyenruhám, amelybe már bele voltak hímezve a házam színei, ott várt az ágyamon. Meg kellet volna lepődnöm, de azok után, amin az elmúlt fél évben végigmentem, ez semmiség volt. Ráadásul ezen a reggelen, ehhez sem volt erőm. Hatalmas ásítások közepette felöltöztem, majd lementem a klubhelyiségbe, ahol – egészen pontosan – három gyerek ült. A lányok észre sem vették, hogy elmentem olyan álmosak voltak, kivéve Maryt, aki még mindig a ruháit válogatta. Csak most vettem észre, hogy könyves szekrények is van a szobában. Odamentem az egyik elé, és érdeklődve nézegettem a címeket, hátha találok valami érdekes könyvet, amivel elfoglalhatom magam az órák kezdetéig.

– Hogy-hogy ilyen korán fent vagy? – hajolt valaki a nyakamhoz. A hangjából ítélve, csak Harry lehetett az.

– Az egyik szobatársam nagyon, nagyon korán kelő típus. Hát, te? – fordultam felé.

– Otthon nem tudtam rendesen megcsinálni a nyári házimat Pitonnak, úgyhogy gondoltam, most reggel lesz időm.

– Nos, mint látod, vannak előnyei, ha később jössz – mosolyogtam rá, majd levettem egy könyvet, amelynek a címe nem volt olyan érthetetlen vagy rémisztő, mint a többié. A Roxfort története. Jó lesz egy kicsit informálódni, és bővíteni azt a nem létező listát. Leültem egy fotelba, Harry pedig elfoglalta a velem szembe lévőt.

– Apropó később jövés. Nem értem, hogy miért csak most jöttél. Idáig hol tanultál? – kérdezte letéve a leckéjét a kis kávézóasztalra, amely köztünk volt.

– Azért jöttem később, mert csak tavaly decemberben tudtam meg, hogy boszorkány vagyok. Addig sima mugli iskolába jártam.

– Nem értem, miért csak most tudtad meg. Hermione már egész kicsi kora óta tudja.

– Ez egy nagyon hosszú történet, és én sem értek mindent. Vannak még megválaszolatlan kérdések.

– Én ráérek – mondta, majd mosolyogva előrehajolt a fotelban jelezve, hogy kezdődhet a meseóra.

– Nem, Harry! Nem érsz rá. Leckét kell írnod, te mondtad – mutattam az asztalon árválkodó pergamentekercsre.

– Jó, jó, de ígérd meg, hogy tanítás után elmeséled – nézett rám kérlelő szemekkel. Lehet ezeknek a zöld szemeknek ellenállni?

– Na, jó – adtam be a derekam. – De most írd a leckéd! – parancsoltam rá.

– Igenis, anyuci – mosolygott, majd nekikezdett a leckéjének, én pedig elkezdtem olvasni a vaskos könyvet, ami új iskolám történetét hivatott tárgyalni.

A délelőtt maga volt Disneyland számomra. Minden teremben újabb és újabb eszközök, állatok és növények képei, makettek és furcsaságok fogadtak. Annyi mindent kérdeztem Hermionétól, hogy még Ő is unni kezdte a folyamatos kiselőadásokat. Ron és Harry már rég nem volt velünk ilyenkor. Ők inkább a kviddicsről beszéltek, amely- mint utólag megtudtam Hermione és Ron közös elbeszéléséből -, nem is rossz sport. Bár, biztos félnék olyan magasan. Az órákon a tanárok többnyire balesetvédelmi oktatást tartottak, egyesek ismétlő kérdéseket tettek fel. Mr. Dracula óráit viszont nem úsztuk meg ilyen könnyen. Nem elég, hogy olyan ismétlőkérdéseket tett fel, amelynek a válaszai benne sem voltak a könyvekben, ráadásul kiszemelt magának egy Neville Longbottom nevű fiút, akit egész órán át „feleltetett”.

Hulla fáradtan érkeztem meg a klubhelyiségbe. Indultam volna, hogy felvigyem a tanszereim a hálóterembe, mikor Harry szólt utánam.

– Ugye tudod, hogy ígértél valamit? – kérdezte tudálékosan.

– Igen? És mit? – játszottam a buta lányt, majd elővettem a csirkefogó vigyorom.

– Tudod te azt nagyon jól! – tette csípőre a kezét.

– Jó, mindjárt jövök, csak felviszem a cuccom. – felszaladtam, letettem a táskám, levettem a taláromat, és lesiettem Harryhez. Mire leértem már Hermione és Ron is ott volt vele.

– Ha nem baj, ők is hallani szeretnék a történetet – mutatott Hermionéra és Ronra.

– Öhm, nem, nem baj. De nem mehetnénk máshova? Kicsit zsúfolt a hely. – Fejemmel egy társaság felé intettem, amely egy kicsit túl közel ült hozzánk. A kis csapat közepén Ginny ült, aki valami nagyon vicceset mondhatott, mert mindenki vihogásban tört ki. Volt ott egy lány, aki feltűnően bámulta Ront, és a szemei nagyon fényesen csillogtak. Ahogy észrevettem, ez nem csak nekem tűnt fel, mert Hermione elég szúrósan nézett a lányra. Szegény, nem igazán sikerült még kiismernem Hermionét, de az eddigiek alapján, ha felmérgesítette valaki valamivel, akkor… sok sikert neki.

– Gyertek, menjünk ki a tópartra! – ajánlotta Harry. Mind rábólintottunk, és Harry vezetésével elindultunk a partra.

A part, ahogy vártam, gyönyörű volt. Örültem, hogy ismét a természetben vagyok, valahogy sokkal jobban éreztem magam itt kint, mint bent az ódon falak között. Mindannyian leültünk a földre, egy körbe, hogy mindenki jól halljon. A csípős szellő kellemesen cirógatta az arcomat. Mindig is szerettem a hideg dolgokat. Nem hiába a kedvenc évszakom a tél.

– Na, most már mesélj! – szólított fel Hermione, mikor látta, hogy mindenki elhelyezkedett. Láttam a csillogó barna szemein, hogy egy potenciális tudásforrásnak tekint, és nagyon vágyik már új információ után.

– Oké. Szóval, én Franciaországban éltem a szüleimmel…

----------------------------------------********************----------------------------------------
Párizs csodálatos! Legalábbis én így láttam. Imádtam, hogy minden nyüzsög, pörög. Imádtam a divatos kávéházakat, elegáns épületeket és azt a rengeteg embert. Szerintem a szüleim legjobb döntése volt, hogy elköltözzünk Párizsba.

Tél volt. December tizennyolcadika. Aznap az átlagosnál is idegesebb voltam. A legjobb barátnőmről kiderült, hogy végig segített a suli „menő” csajainak, hogy cikizhessenek, és elárulta nekik minden titkom. Ezért ő cserébe közéjük állhatott. Azt is elmondta nekik, hogy teljesen bele vagyok esve Simon Pernau-ba. Aznap nem is akartam menni suliba, de anya azt mondta, hogy szembe kell néznem velük, különben sosem hagynak békén. Éppen az egyik szünetben, mikor az ablak melletti helyemen ültem, Julie Dolohov a többszörös bálkirálynő lépett oda hozzám a sleppjével.

– Nocsak, nocsak. Itt a mi kis Claire-ünk. Milyen még mindig a maciddal aludni? Azt hallottam, hogy néhány napja be is pisiltél. Hogy akarod így meghódítani Simont? Fényévekkel előtted van – köpte a szavakat, miközben a szája gúnyos mosolyra húzódott. Szuper! Már csak ez hiányzott ma!

Próbáltam nem figyelni rá, és kizárni a hangját, de nem sikerült. Éreztem, ahogy a feszültség nő bennem. A sírás fojtogatott, de nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. Próbáltam unott képet vágni, miközben a következő órára pakoltam elő a könyveim. Nem, nem sírhatok!

– Tudod, akár meg is szerezhetném magamnak Simont. Biztos szívesebben lenne velem, mint veled. Bár, ez kire nem igaz? Még az állítólagos legjobb barátnőd is dobott. Miattam! – Lucyre néztem, aki első óta a legjobb barátom volt. Legalábbis én ebben a hitben éltem. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. – Na ehhez mit szólsz, DeLune? Senkinek sem kellesz! Miért nem fojtod magad inkább a Szajnába?

– Elég! – álltam fel a helyemről. – Nem mondhatsz ilyet senkinek! Elviselem, hogy sértegetsz, de ezzel már túlmentél minden határon! – ordítottam a képébe. Ez a beszólása nagyon felidegesített. Hogy mondhat ilyet bárki is?

– Igen? – magasodott felém hála annak a tizenöt centis magassarkúnak. Szeméből csak úgy sütött, hogy mennyire lenéz engem. – És mit akarsz tenni ellene?

– Elegem volt – felkaptam a táskám, és elindultam a terem másik felében lévő ajtó felé. Éppen hogy sikerült elhaladnom Lucy mellett, mikor Julie erősen megragadta a karom. Hegyes és hosszú műkörmeit belemélyesztette a felkaromba.

– Te nem sétálhatsz el csak így előlem! Kinek képzeled magad, te kis senkiházi? Nem vagy te lófasz se! Nem fogsz itt nekem ugatni!

Ahogy anya mondta! „Engedd el a haragodat, ne tartsd bent. Engedd el!” Becsuktam a szemem, és koncentráltam. El kell engednem! Éreztem, ahogy a rossz érzések egy pontba gyűlnek össze a mellkasomban. Lassan kinyitottam a szemem, hogy Julie szemeibe nézhessek, és megmondhassam nekik a magamét. Igen, most megmondom neki!

– Hé, lányok, hagyjátok abba! – szólt ránk az egyik tanulni próbáló osztálytársunk, mielőtt megszólalhattam volna.

– Amint móresre tanítom ezt a kis szukát – válaszolta Julie, miközben végig a szemembe nézet. Zöld szemei szikrákat szórtak. Hát igen, sose taposs bele egy bálkirálynő tekintélyébe! A kedves baráti köre a háta mögött vigyorgott, mint a vadalma, és eszeveszetten viháncoltak.

Újra becsuktam a szemem, mert a vihorászásuk még jobban felidegesített. Oké, elengedni. Próbáltam elengedni, hátha nyugodtabban tudok válaszolni. Egyszer csak megkönnyebbültem. Elengedtem! Ezaz! Sokkal jobban éreztem magam. Megnyugodtam és kinyitottam a szemem, hogy visszavágjak, de Julie már nem volt a szemem előtt. Sikoltozást hallottam a terem minden feléből. Lenéztem, és Julie a sleppjével a földön térdepelt, és a fejüket fogták. A hajuk tele volt üvegdarabokkal. Körbenéztem a helyiségben és mindenhonnan döbbent, vagy vádló pillantásokat kaptam. Nem értettem, mi történt, és hogy miért néznek így rám a többiek. Körbefordultam a tengelyem körül, hogy megnézzem mi váltotta ki a sikoltozást. Akkor vettem csak észre, hogy az ablaküvegek, melyek fél perccel ezelőttig stabilan a helyükön voltak, most milliónyi darabra törve terültek el a földön. Akik éppen nem az üvegszilánkok okozta sebeikkel voltak elfoglalva, azok meredten bámultak. Főleg Julie. Úgy nézett rám, mintha szörnyeteg lennék, mintha én törtem volna be az ablakokat. Pedig nem én voltam! Mindenki más szerint, viszont igen. Legalábbis a tekintetük erről árulkodott. Bepánikoltam. Nem tudtam, mit tegyek. Még egyszer körbenéztem a tanteremben, majd kirohantam az ajtón, és hazáig meg sem álltam.

Otthon bezárkóztam a szobámba, bekapcsoltam a rádiót, a hangerőt feltekertem maximumra, majd sírva rogytam le az ágyamra. A szüleim még dolgoztak, így háborítatlanul végig tudtam gondolni a történteket. Minél többször játszottam le az eseményeket az agyamban, annál valószínűbbnek tűnt, hogy tényleg én robbantottam atomjaira az ablakokat. De nem akartam elhinni. Hogy lehetséges ez? Hiszen még csak az üveg közelében sem voltam.

Anya és apa sírva találtak a szobámban, mikor hazaértek. Hiába kérdezték, hogy mi történt, nem tudtam nekik elmondani. Hiszen én sem tudtam igazán, hogy mi történt.

A következő két napban nem mentem iskolába, olyan ramaty állapotban voltam. Nem akartam se enni, de elhagyni sem a szobát, teljesen magamba zuhantam. Sőt, még fürdeni sem voltam hajlandó. Csak az járt a fejemben, hogy én tettem. Én sebesítettem meg az osztálytársaimat. Abba nem is gondoltam bele, hogy hogyan. A bűntudat szinte elvette az eszemet.

– Édesem! – kopogott anya az ajtómon. – Beszélnünk kellene! – Nem mozdultam az ágyamról. Úgysem tud bejönni, az ajtó kulcsra van zárva. – Nagyon fontos lenne. Még akkor sem engedsz be, ha azt mondom, leveled jött? – próbálkozott tovább. Biztos a suliból írtak, hogy ki vagyok rúgva a köztulajdon megrongálásáért, valamint testi sértésért. Ugyan, miért érdekelne?

– Kicsim, nyisd ki vagy kénytelen leszek felfeszíteni a zárad! – Most apa próbálkozott. Felálltam, és elindultam az ajtó felé. Tudtam, hogy tényleg felfeszítené, ha nem nyitnám ki. Résnyire kinyitottam az ajtót, és kilestem a nyíláson.

– Miért? Mi olyan fontos? – kérdeztem flegmán. Az önsajnálatból átváltottam nemtörődömbe. Így könnyebb volt elviselni a bűntudatot.

– Először is! Nem beszélhetsz velem, az é…, az apád vagyok! Másodszor! Kijössz abból az átkozott szobából, és megfürdesz, eszel valamit és utána majd szépen elbeszélgetünk! – utasított apám ellenvetést nem tűrő hangon. Nem tudtam már semmivel tiltakozni, így azt tettem, amit mondott.

A zuhany nagyon jól esett, hajat mostam, majd felöltöztem. A hajam nem szárítottam meg, majd megszárad magától. Mikor elkészültem, elindultam lefelé enni. Igazából nem tudtam mennyi az idő, de valahogy ebéd és vacsora között lehetett. A konyhában apa az asztalnál ült, anya pedig az ételt szedte nekem egy tányérra. Leültem apával szembe, majd anya elém tette az ételt, én pedig enni kezdtem.

– Tudjuk, mi történt veled az iskolában – kezdett bele apa. A kezem megállt kanalazás közben. Honnan? Most csak az tudott érdekelni, hogy honnan a francból tudják. – Tudod, küldtek egy levelet az iskolából – folytatta teljesen nyugodtan. Nem látszott rajta, hogy egy cseppet is ideges lenne.

– Ne aggódj, kicsim, nem haragszunk – sietett anya a segítségemre. Az asztal lapját fürkésztem. Nem tudtam a szemükbe nézni. Ahogy néztem az asztalt, a szemem megakadt egy borítékon, melyen egy furcsa pecsét volt. Még sosem láttam előtte ilyen pecsétet. Vajon kinek jött?

– Igen, az neked jött – válaszolta meg apa a ki nem mondott kérdésem. Biztos észrevette, hogy nagyon bámulom azt a borítékot.

– Tessék? Hogy-hogy nekem? Még sosem láttam ezt a pecsétet – értetlenkedtem. Nem értettem miért küld nekem valaki, akit nem is ismerek, levelet.

– Ezt a levelet csak te nyithatod ki – folytatta apa.

– Tényleg? – Mi ez? Valami új technológia? Sosem hallottam olyan levélről, amit csak egyvalaki nyithatott ki. Ha egy ember ki tudta nyitni, akkor több is.

– Hidd el, már próbáltam – mondta lemondóan apa.

– Próbáltad? – kérdeztem fölháborodottan. – Miért akarsz te kinyitni egy levelet, ami nekem jött?

– Mert megijedtünk – válaszolt anya apa helyett. Apa mögé lépett, és a vállára helyezte a kezét. Mint a filmekben, amikor azt akarják elmondani, hogy nem is ők a szüleid. – Még sosem találkoztunk ilyennel. Aggódtunk – próbálta menteni magunkat.

– Aggódtatok? – csattantam fel.

– Claire! Most már elég! Inkább nyisd ki! – Adta apa a kezembe a levelet. Megnéztem mindkét oldalról, majd feltörtem a pecsétet, majd hangosan olvasni kezdtem.

„ Kedves Miss Claire DeLune!
Sajnálattal értesültünk róla, hogy mi történt az iskolájában. Némi fennakadás történt ön körül, mert nincs regisztrálva, mint boszorkány. Ha megengedik, elküldenénk Önökhöz egy összekötőt, aki beavatja önöket a mágia világába. Tőle minden szükséges információt megkapnak.
Üdvözlettel: Ms. Eva Pierce. „

Miután felolvastam a levelet egyikünk sem tudott megszólalni. Boszorkány? A mágia világa? Ez valami rossz vicc? Anya meredten bámult maga elé, apa álla leesett, én pedig újraolvastam a sorokat. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Néhány percre rá, hogy felolvastam a levelet, csöngettek. Én nyitottam ajtót. Az ajtóban egy fekete öltönybe öltözött ember állt, hatalmas aktatáskával.

– Jó napot! Ön, Claire DeLune? – kérdezte egy hatalmas mosollyal az arcán.

– I-igen. Én lennék. – Nem tudtam, hogy ki lehet ez az ember, így beljebb hajtottam az ajtót, és a résen kukucskáltam ki.

– Kérem, ne ijedjen meg. David Morgan vagyok, a Mágiaügyi Minisztériumtól jövök. Az én feladatom lesz felvilágosítani önt. – A mosolya egy pillanatra sem tört meg, pedig éppen most akartam rácsukni az ajtót. – Itt az engedélyem, kérem engedjen be – nyújtott felém egy papírt. Nem tudom miért, de beengedtem. Talán túlontúl is kíváncsi voltam.

Anya és apa eléggé meglepődtek, mikor bevezettem a férfit az ebédlőbe. Úgy gondoltam, akármi is az, amit mondani akar, azt a szüleimnek is hallania kell. Mr. Morgan beszámolt róla, hogy egy mágiakitöréssel robbantottam be az ablakokat. Azt is elmondta, hogy nem értik miért nem vagyok bejegyezve, mint boszorkány, hiszen egyértelműen az vagyok. Mondta, hogy mint a varázslóvilág részese nem folytathatom a tanulmányaim – ahogy Őnevezte – mugli iskolában, hanem varázslóiskolában kell, hogy tanuljak. Egyből elém is csúsztatott néhány jelentkezési lapot a környező iskolákból. Mikor a szüleimre néztem, teljesen elhűltem. Anya halálra vált arccal, kezeit tördelve hallgatta végig Mr. Morgan mondanivalóját, míg apa arca teljesen rezzenéstelen maradt. Nem tudtam, melyiktől ijedjek meg jobban. Attól, hogy anya mindjárt hisztériás rohamot kap, apa semmitmondó arcától, vagy ettől az egésztől, amit most Mr. Morgan mondott nekünk, de úgy látszik apa reakciója nem csak nekem tűnt fel.

– Nocsak, Mr. DeLune, úgy tűnik, nagyon jól viseli a helyzetet. A legtöbb szülő úgy reagál, mint a felesége – jegyezte meg még mindig mosolyogva, a magát Mr. Morgannek nevező varázsló.

– Tudja, Mr. Morgan, nem először hallom, ezt a beszámolót – válaszolta apa még mindig faarccal. Mi van? Hogy-hogy? Már hallotta?

– Tessék? Ezt meg, hogy érted Matthieu? – kérdezte anya kétségbeesett hangon apa felé fordulva.

– Úgy, Jacqueline, hogy én már hallottam ezt a beszélgetést – válaszolta apa érzelemmentes hangon. Kösz, ezzel nem segítettél sokat apa.

– Ez roppant érdekes, mesélne nekünk róla? Ahogy látom, a családja is csak most értesült róla – kérte apát Mr. Morgan mindenféle érdeklődés nélkül a hangjában. Szólni akartam, de nem tudtam, mit mondhattam volna, így még csendben maradtam, és figyeltem apa érdekesnek ígérkező válaszára.

– Ugyanez történt a húgommal is. – Lehajtotta a fejét. – Egy nap, mikor palacsintát akart enni, de édesanyánk kenyeret tett elé, a kenyér átváltozott palacsintává. Rá pár napra megjelent, egy ugyanilyen ember, mint maga. Engem persze felküldtek az emeletre, de én a lépcsőn hallgatóztam. Az a férfi… ugyanezeket mondta a húgomnak. Majd a húgom elment.

– Apa, én nem is tudtam, hogy van húgod – mondtam vádlón. Nem tudom miért, de fájt, hogy eltitkolt előlem valamit. Pedig sosem tett ilyet, cserébe én sem titkoltam el semmit.

– Mert már nincs is. Meghalt, felrobbantották őket – apa felnézett, egyenesen a szemembe.

– Kiket? – szegeztem neki a kérdést értetlenül.

– Őt és a férjét. – A férjét? Vajon mi történhetett?

– Öhm, ez egy nagyon érdekfeszítő történet volt, de nekem most mennem kell – állt fel Mr. Morgan. – És ne feledjék, a kisasszonynak el kell küldenie a jelentkezési lapokat egy héten beül – szólt még utoljára, majd eltűnt. Annyira megrendítettek apa szavai, hogy nem is figyeltem fel a hirtelen elillanó férfira.

Az elkövetkező hetekben hiába kérdeztem apát, nem akarta elmondani, hogy mi történt a testvérével, és egyre távolságtartóbb lett. Anya pedig velem együtt próbálta feldolgozni azt a sok információt, amit kaptunk. Nem akartam elhinni az egészet. Valójában nagyon sok mindenre válaszul szolgált. Még az ablaktörős esetre is.

Három helyre küldtem el az iskolai jelentkezésemet, a Beauxbatons-ba és a Vieillesorcière akadémiára Franciaországba, és a Roxfortba Nagy-Brittaniába. Egy héten belül mind a három helyről megjött az értesítő. A Beauxbatons-ból elutasítottak, mert túl idősnek találtak, hogy valamit is a fejembe verjenek. A Vieillesorcière akadémiából szintén elutasító levelet küldtek, hasonló indokokra hivatkozva, mint a Beauxbatons. Utolsó mentsváram a Roxfort volt, hogy viszonylag közel maradjak a szüleimhez. Szerencsémre a Roxfort igazgatója megszánt és felvett, de elég kemény feltételeket szabott. Be kellet pótolnom azt az anyagot, amit a korombeli roxfortosok már tudtak. Mr. Morgan egyre többet járt hozzánk, és segített nekem a tanulmányaimban. Még egy öregembert is hozott hozzánk, valami Olivandert, vagy kit, aki segített kiválasztani a pálcámat. A pálcámat! Azt hittem a varázslók csak a mesékben, meg a nagyon béna filmekben hadonásznak varázspálcával. De nem. Nekem is lett saját pálcám. Furcsa volt megszokni, hogy varázsolok. Mindennap magántanár járt hozzám, vagy ha olyan tantárgy volt, amihez speciális felszerelés kellet, akkor én mentem el a francia Mágiaügyi kirendeltségre. Annyi tanár jött, annyiféle tantárgyhoz, hogy elvesztem a neveik között. A nyár közepén pedig vizsgákat kellet tennem, amiken, nem mondom, hogy könnyen, de átmentem. A mugli iskolámat otthagytam. Még a közelébe sem mentem. De nem bántam, hiszen várt egy világ, egy olyan szó szerint varázslatos világ, amelybe egy pillanat alatt csöppentem bele, és úgy hiszem egy élet alatt sem tudnék betelni vele.

----------------------------------------********************---------------------------------------

3, fejezet

3. Fejezet: Teszlek Süveg és egyéb furcsaságok

– Üdvözlöm, Ms. DeLune! Én Albus Dumbledore vagyok, a Roxfort igazgatója – nyújtott nekem kezet egy hosszú szakállú, szemüveges, mosolygós öregember.

– Örvendek. – Viszonoztam a mosolyát, és kezet fogtam vele. Volt valami furcsa ebben az öregemberben, de nem tudtam volna megmondani, hogy micsoda.

– Bizonyára már kíváncsi, miért kérettem ide.

– Igen, igazgató úr. – Kíváncsi? Az nem kifejezés.

– Szerettem volna személyesen üdvözölni, még mielőtt találkozik a többiekkel. Sajnálom, hogy nem tudtam kimenni ön elé a vonathoz. – Hangja szomorúan csengett, ami nagyon meglepett. Nem igazán értettem, miért szomorú.

– Öm… Hát, köszönöm. – Zavaromban nem tudtam egyebet kinyögni.

– Gondolom Granger kisasszony tájékoztatója a Roxfortról eléggé informálta önt, hogy tudja, hogyan működik intézményünk – váltott az igazgató kedvesről, hivatalos hangnemre.

– Igen.

– Akkor, azt is tudja, hogy még nincs egy házba sem beosztva. Gondoltam, ezt meg lehetne oldani magunk közt. Nem hinném, hogy lenne kedve egy csapat elsőssel együtt végigvárni a ceremóniát – kacsintott rám.

– Nem uram – bólintottam mosolyogva. Egyre szimpatikusabb nekem ez az ember.

– Ahogy sejtettem. Nos, akkor kérem, fáradjon a Nagyterembe, és nyugodtan fogyassza csak el a vacsoráját Mr. Potter, Mr. Weasley és Miss Granger társaságában. Ha végzett, kérem jöjjön vissza ide, és akkor majd beosztjuk valamelyik házba. Jó étvágyat! – Meghajolt, amivel jelezte, hogy mehetek.

– Elnézést, lehetne egy kérdésem? – fordultam vissza félúton az ajtó felé.

– Persze, kisasszony.

– Honnan tudja, hogy találkoztam Harryvel és a többiekkel? – Tényleg nagyon érdekelt a dolog. Lehet, hogy van egy mágikus csodagömbje? Az nagyon izgi lenne. Felébredt bennem a kislány, akinek a mágia még teljesen új volt, és aki mindenről tudni akart.

– Én mindent látok. – Ch… na persze! – És hallok is. – kacsintott rám először, majd minden kételkedésem egy pillanat alatt szállt el, ahogy a szemei mindent tudóan az enyémbe néztek.

– Elnézést. – Szégyenemben lehajtottam a fejem. A jelenlétében jobb lesz megválogatni a gondolataim

– Most nyugodtan menjen, nem tartom fel tovább – mosolygott rám kedvesen búcsúzóul.

– Köszönöm. – Lehajtott fejjel indultam el az ajtó felé. A kíváncsiság és a tudásvágy hirtelenjében elszállt belőlem.

– Ja, igen, a jelszó karamellgumátya lesz – jegyezte meg fogvégről az igazgató, mielőtt még kinyithattam volna a hatalmas ajtót.

– Értettem. – Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor végre kiértem a szobából. Nem is tudom, mitől féltem. Így utólag nem is volt olyan rossz. Az öreg egy kicsit talán flúgos, de jószándékú. Igen, ez egyértelműen kiderült az elmúlt öt percben. Kifújtam egy rég benn tartott levegőt, majd követtem Flitwick professzort – aki az ajtó előtt várt rám – a Nagyterembe.

Elámultam mikor beléptem a hatalmas helyiségbe. A mennyezet olyan volt, mintha az eget néztem volna. A csillagok milliószámra ragyogtak rajta. Az asztalok roskadásig voltak finomabbnál finomabb ételekkel. Végig néztem a tanári karon, és láttam, hogy Dumbledore professzor már ott ül. Hogy lehetett ilyen gyors az öreg? Az öreg professzor megemelte a kupáját, és biccentett felém. Viszonoztam a mosolyát, majd végignéztem a gyerekseregen. A sorok között szellemek suhantak, köszönve néhány gyereknek. Huh, ezt még meg kell szoknom.

– Claire! Ide!- Hallottam a nevem. Mikor a hang irányába néztem Harry és Hermione kezeit láttam kapálózni a levegőben. Akaratlanul is elmosolyodtam. Jó érzéssel töltött el, hogy vártak rám. Lassan indultam el a sorok között, és nagyon ügyeltem, hogy egy szellembe se ütközzek bele. Nem voltam még rá felkészülve. Egyszer talán, de biztos nem most.

– Hol voltál? – kérdezte Hermione, mikor odaértem hozzájuk.

– Az igazgató személyesen akart üdvözölni – mondtam, miközben elfoglaltam a helyem Harry és Ron között.

– És beosztottak már? – érdeklődött Ginny, aki Harryvel szemben ült.

– Még nem. Azt mondta menjek fel vacsi után, és akkor beosztanak – feleltem kissé nemtörődöm módon, miközben a szemem a csodálatos lakomán legeltettem. Csak most vettem észre, milyen éhes is vagyok.

– Hát igen, nem volt még olyan diák, aki ilyen későn jött volna, mint te. Igazából mindenki elsőben jött – mélázott el Hermione.

– Ne is törődj vele, mindig okoskodik – hajolt hozzám Ron, és megrázta a fejét, jelezve, hogy Ő sem törődik vele.

– Azért, mert nem rád nézek, még tökéletesen hallak Ronald! – csattant fel Hermione, és szemei félelmetesen meredtek Ronra. Ha szemmel verni lehetne, biztos, hogy Ron már rég összeszedett volna jó pár lila foltot.

– Jó, bocsi-bocsi. – Ron feltartott kezekkel szabadkozott. Nem bírtuk tovább. Harryvel és Ginnyvel nevetésben törtünk ki, míg Ron és Hermione értetlenül nézett ránk.

A vacsora viszonylag eseménytelenül telt. Harryék beszélgettek, én pedig próbáltam lenyomni a torkomon néhány falatot, ami az idegességem miatt elég nehézkesen ment. Pedig mennyi finom falat volt a tányéromon! Féltem, hogy mi lesz velem. Hogy fogom megállni a helyem a Varázsvilágban? Féltem a tanóráktól, attól hogy nem leszek képes felzárkózni, féltem ettől az egész abszurd helyzettől. Vacsora után elköszöntem a többiektől, majd indultam kifelé a teremből. A folyosón jobbra fordultam, és már szinte a körmömet rágtam, mikor Harry hangját hallottam meg.

– Hé, Claire! Nem Dumbledore irodájába igyekszel? – Megálltam, és bevártam Harryt.

– De igen. Miért? – Nem értettem miért kérdezi, hiszen biztos voltam benne, hogy erre jöttünk Flitwick professzorral.

– Mert az a másik irányban van – mutatott a háta mögé.

– Tényleg? Oh. Pedig meg voltam róla győződve, hogy erre van. – Éreztem, ahogy elpirulok.

– Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezte kedves mosollyal az arcán.

– Igen, az jó lenne – feleltem, szintén mosolyogva.

Csendben haladunk a kihalt folyosókon. Biztos, minden diák a szobájában van, és éppen azt beszéli meg a társaival, hogy milyen volt a nyara. Te jó ég, vajon én milyen szobatársakat kapok? Elmerülve a gondolataimban, monoton mentem tovább, még akkor is, mikor Harry már megállt a szobor előtt.

– Claire! Megérkeztünk! – kiáltott felém.

– Oh, bocsi. Elgondolkodtam. – És már futottam is vissza Harry mellé. – Bejössz velem? – kérdeztem reménykedve.

– Nem hinném, hogy nekem ott lenne a helyem – rázta meg a fejét, majd bocsánatkérően nézett rám.

– De én nem akarok a Mardekárba kerülni! Én hozzátok akarok kerülni! Csak titeket ismerlek ebben az átokverte világban – fakadtam, még számomra is váratlanul, sírva. Azt se tudtam érti-e, amit mondok, hiszen a sírásomon és a szipogásomon kívül, nem még én sem értettem semmit. Az utóbbi napokban felgyülemlett feszültség csak úgy kirobbant belőlem.

– Jaj, Claire. – Odahúzott magához, és átölelt. – Elárulok egy titkot, jó? – Bólintottam, és beletemettem az arcomat a vállgödrébe. Most nagyon jól esett ez az ölelés. – Ha nem akarod, hogy a Mardekárba kerülj, akkor mond azt a Süvegnek, hogy nem akarsz a Mardekárba kerülni. Én is ezt tettem, és lám, itt vagyok.

– Tényleg? – Elhúzódtam tőle, miközben a szemeimet törölgettem, hogy elfogadhatóan nézzek ki, mikor az igazgató elé lépek.

– Tényleg – mondta kedvesen, és ujjaival a könnyeimet kezdte el letörölni. – Ígérem, hogy nem fogsz a Mardekárba kerülni.

– Szavadon foglak – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Harrynek sikerült egy kicsit megnyugtatnia. Már csak el kellet hitetnem magammal, hogy griffendéles leszek.

– Na, gyerünk. Megvárlak itt, amíg végzel – paskolta meg Harry bátorítóan a karom.

– Oké. Akkor, szia! Majd találkozunk.

– Remélem még ma este – mosolygott kedvesen.

Még egyszer megöleltem Harryt, majd elmondtam a jelszót, és elindultam felfelé a lépcsőn. Mikor felértem bekopogtam az ajtón, és vártam a választ.

– Kérem, fáradjon be, Ms. DeLune! – hallottam Dumbledore professzor kedves hangját. Eleget tettem a kérésnek és beléptem az ajtón. A teremben öt ember állt. Az igazgató úr, egy szemüveges, kalapos hölgy, Piton alias Mr. Dracula, egy gömbölyded, zilált, koszos hajú nő, és Flitwick professzor. Te jó ég mi ez? Kivégzőosztag? Éreztem, ahogy a pánik kúszik fel a gyomromból, és lassan szétárad az egész testemben. Megpróbáltam visszanyelni, de csak másodperceket nyertem vele. Nyugi Claire! Semmi baj! Próbáltam megnyugtatni magam, több-kevesebb sikerrel.

– Mint látja kisasszony, az összes ház házvezető tanára eljött erre a jeles eseményre – mondta költői fennhangon az igazgató. Most már biztos, hogy valami nincs rendben vele. – Engedje meg, hogy bemutassam a Griffendél házvezetőjét és jövendőbeli átváltozástan tanárát, Minerva McGalagony professzort.

– Örvendek, Ms. DeLune – nyújtott nekem kezet mosolyogva a kalapos professzor. Nem is rossz.

– Pomona Bimba professzor, a Hugrabug házvezetője és iskolánk gyógynövénytan tanára.

– Üdvözöllek a köreinkben, kedveském – hatalmas vigyor ült ki az arcára. – Oh, milyen rendetlen vagyok – nézett le a piszkos kezeire. – Ne is foglalkozz vele, csak egy kis sárkánykomposzt. – S odanyújtotta nekem a kezét, amit én kelletlenül, de elfogadtam.

– Köszönöm. – Amint elengedte a kezem, óvatosan, hogy senki ne vegye észre, beletöröltem a szoknyámba. Csak van itt mosoda, vagy valami, amivel majd kiszedem. Reméltem, hogy a Hugrabug tanulói többet, és jobban tisztálkodnak, mint a házvezetőnőjük.

– És most az úriemberek – lelkendezett Dumbledore, tapsolt kettőt a kezeivel, majd a fekete hajú férfi mögé lépett. – Ő itt, Perselus Piton professzor a Mardekár ház vezetője. Ő tartja a sötét varázslatok kivédése órákat.

– Nagyon örvendek – mondta lassan, kimértem, minden érzelem nélkül a hangjában. Az arca rezzenéstelen maradt, és kezet sem nyújtott nekem. Hah, szóval Ő lenne a Mardekár vezetője. Nem csoda, hogy Malfoy olyan bunkó. Nem lehet könnyű, ilyen ember kezei alatt felnőni. Valamiért úgy éreztem – Na, vajon miért? –, hogy a Mardekár többi tanulója se kedvesebb, mint Mr. Dracula, vagy a Görény. Bólintottam, de nem szóltam semmit. Úgy látszik Pitont nem igazán rázta meg, hogy nem mutattam felé alázatos tiszteletet.

– És végül, Filius Flitwick tanár úr, aki a Hollóhát vezetője, és nem mellesleg Ő tanítja a bűbájtant majd önnek is.

– Még egyszer köszöntelek nálunk! – Kezet ráztunk, majd érdeklődve az igazgató felé fordultam, aki most már egy szék mellett állt.

– Kérem, üljön erre a székre, és én a fejére rakom a Teszlek Süveget – adta ki az utasításokat a professzor. Oké, csak nyugalom. Emlékezz, mit mondott Harry.

Nagy léptekkel átszeltem a szobát, leültem az öreg székre, s nagyon reméltem, hogy az elbírja a súlyom. Az igazgató levett az egyik szekrény tetejéről egy egyszerű süvegnek kinéző fejfedőt, majd a hajam tetejébe nyomta.

– Hm… Roppant érdekes! – összerezzentem, mikor meghallottam a Süveg érdes, rikácsoló hangját.

– Mintha már találkoztam volna ilyen elmével, akivel kapcsolatban nem tudtam dönteni. Igen. Volt már ilyen. De ez mégis más… – morfondírozott a Süveg. Ha nem csak egy süveg lett volna, komolyan megfordult volna a fejemben, hogy erősen gondolkozik.

– Kérem, ne tegyen a Mardekárba! Bárhová, csak ne a Mardekárba! – mormoltam halkan, mint egy mantrát.

– Nocsak, nocsak. Tudod-e, hogy volt már valaki, aki ezt kérte tőlem?

– Bárhova, csak ne a Mardekárba! Ne a Mardekárba! – mondtam tovább a kis mantrámat, mit sem törődve a Süveg kérdésével.

– Már ne haragudjon, igazgató úr, nem mintha minden vágyam az lenne, hogy Ms. DeLune a Mardekárba kerüljön, de befolyásolja a Süveget. Ez így, nem érvényes! – Piton ugyanolyan érzelemmentes hangon szólt az igazgatóhoz, mint hozzám, minek következtében abbahagytam a mantrázást.

– Nem hinném, hogy érvénytelen lenne Perselus. Hiszen erre nincs szabály. – Piton felhúzott orral hátrált vissza eredeti helyére, Dumbledore tiszteletet követelő hangját hallva. Na, ezt most jól megkapta. Én pedig nyugodt szívvel folytattam a mantrám.

– Áhá! Meg is van! – kiáltott fel hirtelen a Süveg. Hangja csak úgy szelte a már percek óta beállt merev csöndet. – Griffendél!

Nem tudtam megszólalni, a sírás fojtogatott, és könnyek gyűltek a szemembe. Megcsináltam! Griffendéles lettem! A világ elhalványult előttem, és én mindent tompán érzékeltem. Az igazgató levette a fejemről a Süveget, s egyszer csak McGalagony professzor mosolygós arca úszott be a látóterembe. Valami olyasmit mondott, hogy kövessem, de mikor látta, hogy nem mozdulok, kézen fogott és kivezetett a szobából. Én csak mentem utána, mint valami retikülkutya. Nem tudtam, hogy hanyadikra mentünk, csak azt, hogy fölfelé. Teljesen olyan volt, mintha be lettem volna szívva, vagy mintha részeg lettem volna. Nem mintha tudtam volna, hogy az milyen, de a lépcsők mozogtak. A normális lépcsők nem mozognak! És a festmények! Éltek! Te jó ég! Mi történt velem, hogy ilyeneket látok?

Sikerült összeszednem magam, mire a klubhelyiség bejáratához értünk. Egy hatalmas festmény volt ott, rajta egy hatalmas, mozgó és beszélő dámával.

– Jelszó? – kérdezte sipítozó hangján a festett hölgy.

– Ribizliszorbet! – rikkantotta el magát a házvezetőnőm, merthogy már az volt, mire a portré kinyílt és mi beléptünk egy kellemes helységbe. A szoba nem volt túl nagy. Voltak benne kapapék, fotelek, kávézóasztalok és egy hatalmas kandalló. De így volt tökéletes, családias és édes egyszerre. Megörültem, hogy legalább ez a hely normális ebben a kastélyban.

– Figyelmet kérek! – kiáltotta el magát McGalagony, mire a klubhelyiségben lévő összes diák ránk szegezte a tekintetét. Ott volt Harry, Hermione, Ron és Ginny is. Az egyik kanapén ültek, és valami könyvet nézegettek. Hárman közülük vadul mosolyogni kezdtek, mikor megláttak, de Ginnynek csak egy soványka szájrándításra futotta. Hát, köszi szépen, kedves vagy, mondhatom. – Ma új diák érkezett iskolánkba, természetesen az elsősökön kívül. Ms. Claire DeLune a mi házunkat gazdagítja majd tudásával. A hatodik évfolyamba fog járni, kérlek titeket, fogadjátok Őt szeretettel.
Nem voltam felkészülve arra, ami most jött. McGalagony kiment a klubhelyiségből, és a gyerekek megrohamoztak. Mindenki be akart mutatkozni, vagy tudni akarta, miért jöttem ilyen későn. Annyi nevet hallottam az elmúlt fél órában, mint még életemben soha. A tizedik után, már meg sem bírtam őket jegyezni. Végül Hermione rángatott ki a tömegből, és elindult velem, hogy megmutassa a szobámat.

– Tessék, ez az – mutatott egy faajtóra, miután felmentünk egy kanyargós lépcsőn.

– Te, velem leszel? – kérdeztem reménykedve. Sosem tudtam igazán jól ismerkedni, és velük is csak szerencsém, volt, hiszen csak úgy, az ölembe pottyantak. Bár, így utólag, egy cseppet sem bánom.

– Nem, az én szobám a tied mellett van. De, ne aggódj, rendesek a szobatársaid.

– Oké. Köszi! Azt hiszem, én le is fekszem. Kicsit kifárasztott ez a mai nap. A cuccaim már a szobában vannak?

– Igen, az ágyad mellett. – Már nyúltam a kilincsért mikor Hermione újra megszólított. – Ja, és Claire! Jó éjszakát! – Azzal hátat fordított nekem és eltűnt a lépcsőn.

Kicsit izgultam, hogy kik lesznek a szobatársaim, így lassan nyitottam be. A szobában két lány volt. Mind a kettő egy-egy ágyon. A szobában mindenhol az arany-vörös színkombináció uralkodott.

– Sziasztok! Én vagyok az új lány, Claire DeLune – mutatkoztam be egy kicsit félénken.

– Helló, én Mary Steifwether vagyok. – Nézett fel egy lány a könyvéből, majd lerakva azt, kezet nyújtott nekem.

– Én pedig, Katie Bell vagyok – mosolygott rám egy másik lány az ablak melletti ágyból.

– Nos, lányok, ha nem bánnátok, én lezuhanyoznék, aztán lefeküdnék, mert nagyon álmos vagyok. Hosszú volt a mai napom.

– Oh, hallottunk róla! – jegyezte meg fogvégről Katie.

– Tessék? – kérdeztem megilletődve. Miről hallottak? Nem is történt semmi.

– Semmi, semmi. Majd holnap megbeszéljük – legyintett Mary, majd visszatért a könyvéhez, ami bizonyára nagyon érdekes lehetett, mert az előző mondatot úgy monda, hogy fel se nézett belőle. Ez utóbbit nem tudtam, hogy sértésnek vegyem-e, vagy ilyen az alaptermészete.

– Oké.

Úgy döntöttem, nem izgatom magam ilyen dolgokon. Ahogy Mary mondta, majd holnap. Bementem, a cseppet sem olyan kicsi fürdőbe, és lezuhanyoztam. Amint kijöttem előkotortam a pizsamámat, és bevetettem magam a felhőpuha ágyba. Elég hamar mély álomba zuhantam, magam mögött hagyva ezt a kicsit sem rövid napot.

2. Fejezet

– Lassan ideje lenne átöltözni – jelentette ki Hermione. Átöltözni? Mi a baj a mostani ruhámmal?

– Hogy? Mibe? Miért? – zúdítottam rá minden kérdést, ami csak eszembe jutott.

– Hogy-hogy mibe? Hát az iskolai egyenruhába. Ugye, neked is van? – húzta fel az egyik szemöldökét.

– Ja! Teljesen elfelejtettem. Bocsi – szabadkoztam, és hevesen kutatni kezdtem a táskámban.

– Semmi baj. – Azzal elővette a pálcáját, és egy paravánt varázsolt a kupé közepére. Teljesen megilletődve ültem a helyemen, mikor Hermione egyszer csak megjelent előttem. – Ne aggódj, Ron a másik oldalon fog átöltözni.

– O-ké. – Mikor átöltöztünk Hermione érdekesen nézegette a ruhám.

– Mi az, valamit rosszul vettem fel? – Gyorsan végignéztem az öltözékem, de nem találtam semmi kivetnivalót benne.

– Ahogy gondoltam – jegyezte meg apró tudálékos mosollyal.

– Tessék? – Akkor valamit csak elrontottam.

– Még nem tudod, hogy melyik házba kerülsz, ezért még nincs belehímezve az egyenruhádba a házad színkombinációja. – Gyorsan végignéztem rajta és Ronon. Igaza volt. Az Ő egyenruhájuk ujjaiba és derekába bele volt hímezve egy-egy arany-vörös-arany csík. Ráadásul a nyakkendőjük – ami nekem nem volt – is arany-vörös színekben pompázott.

– És a vörös-arany melyik ház színe? – A házakról már mesélt korábban Hermione, úgyhogy végre most már én is értettem hozzá valamicskét.

– Hát a Griffendélé – mondta büszkén Ron, és megigazította a nyakkendőjét.

– És a többi háznak mi a színe?

– A Hugrabugé sárga-fekete. A Hollóháté kék-fehér. Mint látod a Griffendélé a vörös-arany. A Mardekáré pedig a zöld-ezüst – magyarázta lelkesen Hermione.

– Azta. Tiszta hippi iskola – nevettem el magam. Hermione is velem nevetett.

– Mi az a hippi? – nézett ránk Ron értetlenül.

– Egy mugli életszemlélet – világosította fel Őt Hermione. Ron úgy tűnik, megelégedett ennyivel. Biztos rájött, hogy felesleges lenne kérdezősködnie, úgysem értené.

– És mi van ezekkel a házakkal? Melyikbe érdemes menni? – Ha választhatnék a színek közül, akkor a... Nem is tudom, mindegyik jól néz ki.

– Nos, mint gondolom, rájöttél négy ház van. Az az igazság, hogy nem te választasz házat, hanem a Teszlek Süveg oszt be. Ez egy olyan mágikus tárgy, ami a tulajdonságaid alapján beoszt a neked legmegfelelőbb házba, hogy a legjobbat hozhasd ki magadból.

– Azta – hüledeztem. Mágikus süvegek… Újabb újdonság, kezd sok lenni egy napra.

– Azt, hogy melyik házba érdemes kerülni, így nem lehetne megmondani. Az az igazság, hogy mindenki a legjobb helyen van. A Süveg még sosem tévedett.

– De akkor is a legjobb a Griffendél! – kiáltotta Ron. Elmosolyodtam, és csendesen hallgattam, ahogy Hermione leszidja Ront, hogy ne ordítozzon a vonaton. Egyszer csak hatalmas rázkódások és éles fékcsikorgások közepette megállt a vonat.

– Ideje leszállni – mondta Hermione, majd felpattant, és lekapta a táskáját a kalaptartóról. Én is hasonlóan tettem, majd elindultunk kifelé a folyosóra.

– Hol van Harry? – torpant meg hirtelen Hermione a kupé ajtajában.

– Áh! Szerintem már leszállt. Menjünk!– mondta könnyelműen Ron, és elindult lefelé. Engem viszont nem hagyott nyugodni a gondolat. Tényleg. Hol lehet Harry? Azóta nem láttam mióta kiviharzott a kupéból. Lehet, hogy még alig ismerem, de elég aggódós típus vagyok, így engem sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Harry eltűnt.

– Én elmegyek, megkeresem Harryt – szóltam utánuk, mielőtt leszálltak volna.

– Biztos vagy benne? – Nézett rám Hermione kétkedve. – Harry tényleg tud magára vigyázni. – Megértettem, hogy nem akar egyedül elengedni.

– Persze! Menjetek csak. Majd legfeljebb követem a tömeget – próbáltam nyugtatni őket. Mindenesetre megpróbálom majd feltalálni magam.

– Oké! Sok sikert – intettek nekem még mindig kicsit akadékoskodva, majd eltűntek a hömpölygő tömegben.

A vonat egyre kihaltabb lett, ahogy haladtam át a vagonokon. Lehet, hogy Ronnak igaza volt, és Harry mégiscsak leszállt. Már azon voltam, hogy leszállok, és inkább én is elindulok az iskola felé, amikor neszekre lettem figyelmes. A neszek forrása nem más volt, mint Draco Malfoy. Éppen az egyik vagonból jött ki, amelynek sötétítői le voltak húzva. Miért vannak lehúzva a sötétítők, és egyáltalán miért csukja be maga után az ajtót, hisz' már mindenki leszállt, nem? Tekintete ekkor az enyémbe fúródott. Csak most vettem észre, milyen gyönyörű szemei vannak. Szürkék. Illetve, szürkéskékek, de bárhogy is nézem gyönyörűek. Órákig el tudtam volna nézni, így egy kicsit csalódott voltam, amikor a tulajdonosuk közönyösen elkapta rólam a tekintetét, és elindult a többi diák után a suliba.

– Hát te? Senki sem szokott velem itt maradni – szólalt meg egy vékonyka hang a hátam mögül. A váratlan hang miatt megfordultam a tengelyem körül. Egy hirtelenszőke, vézna lány állt előttem, kócos, rendezetlen frizurával. A fél arcát eltakarta egy otromba, csiricsáré szemüveg. Gondolhattam volna, hogy a varázslóvilágban is vannak különcök, Ő határozottan az volt első ránézésre is.

– Nem, mármint én csak az egyik... – Nem tudtam helyén való lenne-e a barát szó. – ...ismerősömet keresem.

– Oh, ebben tudok neked, segíteni. Azért vagyok itt, hogy átkutassam a vonatot, hogy biztos mindenki leszállt-e. Elég szerencsétlen lenne most visszautazni Londonba – mosolygott rám majd tovább indult. – Kövess, kérlek!

Mit volt mit tennem, utána indultam. Ő minden kupénál megállt, és benézett, hogy nem maradt-e ott valaki. Bár csodáltam azt, hogy abban a hülye szemüvegben egyáltalán látott valamit. Szép lassan elérkeztünk ahhoz az ajtóhoz, amelyen Draco Malfoy lépett ki jó néhány perce. A lány lassan kinyitotta az ajtót, és nézelődve belépett. Egyszer csak megállt, és elővette a pálcáját. Érdeklődve néztem körbe, hogy vajon mit látott, de én nem találtam semmi különöset.

– Finite! – kiáltotta el magát, és tett egy körmozdulatot a csuklójával.

Hirtelen Harry jelent meg a semmiből, a földön fekve, furcsán merev pózban. A megdöbbenéstől szólni se tudtam. Harry szép lassan ülő helyzetbe küzdötte magát.

– Szia Harry! – köszöntötte a lány minta, a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Harryt a semmiből varázsolja elő, ráadásul ilyen ramaty állapotban.

– Luna! Claire! Hogy találtatok rám? – miközben beszélt, megpróbált felállni. Én elslisszoltam a lány mellett, és segítettem neki, Ő hálásan rám mosolygott, kicsit talán csodálkozva is, hogy én vagyok az egyik, aki rátalál.

– Furmászok – adta meg a lány a választ Harry kérdésére. – Tele van velük a fejed.

– Én igazából, a Görény miatt kezdtem el gyanakodni. Harry, te jó ég! Mi történt veled? – vizsgáltam meg sipítozva az arcát minden oldalról. Az orra abnormális pozícióban állt, ráadásul tiszta vér is volt. Valószínűleg eltört az orra.

– Semmi – felelte morcosan. – Induljunk! – És már indult is megkerülve minket.

Követtem őket a fiákerek felé. Hermione azt mondta, ezek maguktól mennek, de valami fekete, kiéheztetett szárnyas ló szerűség állt előttük. Egy pillanatra megálltam, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Eléggé rusnyáknak tűntek szegények, de meglepően nyugodtak voltak, arról nem is beszélve, hogy annak ellenére, ahogy kinéztek képesek voltak elhúzni nyolc gyereket egy fiákeren.

– Te is látod őket? – kérdezte Harry meglepetten.

– Persze, hogy látom őket Harry, hiszen itt vannak az orrom előtt – mutattam rájuk hitetlenkedve.

– Nem! Mármint, persze hogy itt vannak, de ezek thesztrálok. Olyan mágikus lények, akiket csak azok látnak, akik már találkoztak valamilyen formában a halállal.

– Oh! Mindenesetre nem szívesen nézném őket egész nap. – Elég ijesztőek voltak. Harry felsegített a kocsira, én mellé ültem, a lány pedig velünk szembe.

– Neked kid halt meg? – szólalt meg a lány.

– Tessék? Nem, nekem nem halt meg egy rokonom sem – ráztam meg a fejem.

– Pedig egynek meg kellett halnia, ha látod a therászokat – erősködött tovább Luna névvel illetett lány.

– Még a nagyszüleim is élnek. Mind a négy. Senkim sem halt meg.

– Ez különös – jegyezte meg Harry.

– Amúgy, Claire DuLune vagyok. Örvendek – mutatkoztam be, mert eszembe jutott, hogy még ezt, amióta együtt mászkálunk, nem tettem meg.

– Luna Lovegood – Rám mosolygott, majd ahelyett, hogy elfogadta volna a felajánlott kezemet, áthajolt és megölelt. Eleinte megdöbbentem, majd sután viszonoztam a gesztust. Végül elengedett, s mint aki jól végezte dolgát visszaült a helyére, és ismét a semmibe merült a tekintete.

– Harry! Ki tette ezt veled? – kérdeztem már út közben.

– Malfoy – jött az egyszerű válasz.

– Te, jó ég! És mi történt, hogy ezt tette veled? Ráadásul, miért hagytad magad?

– Amikor elmentem tőletek, Malfoy kupéjának a kalaptartóján bújtam el, hallgatózni akartam. Valószinű, még útközben észrevette, hogy ott vagyok én is. Amikor a vonat megállt, Ő elhúzta az összes sötétítőt, lerántott onnan, majd egy csinos kis sóbálvány-átkot küldött rám. Persze ez nem volt neki elég, rálépett az orromra, és újra rám terítette a láthatatlanná tevő köpenyem, és remélte, hogy így a vonat visszavisz Londonba.

– Láthatatlanná tevő köpeny? – Ezen a részen kicsit fennakadtam, majd a tárgyra tértem. – Harry, neked tényleg mániáddá vált Malfoy. Hermionénak, tényleg igaza lehet – Bár, azért lehet, ilyenekbe még nem kellene beleütni az orrom. Örültem, hogy befogadtak, nem biztos, hogy kritizálnom is kellene rögtön az első napon.

– Nem, nincs igaza! – csattant fel. – Én csak… Én…

– Mindegy – hessegettem el a témát –, most az a legfontosabb, hogy elállítsuk a vérzést. – Elővettem egy zsebkendőt, majd odaadtam neki, míg egy másikat az otthonról hozott ásványvizemmel benedvesítettem, és a tarkójára raktam. A fiákerünk lassan megérkezett egy hatalmas kastély elé, mi pedig leszálltunk.

– Te jó ég! Ez lenne a Roxfort? – kérdeztem hüledezve.

– Ez ám – mosolygott rám Harry.

– Sokkal nagyobb, mint képzeltem – szólalt meg belőlem a naiv kislány. Lassan elindultunk a hatalmas kovácsoltvas kapu felé, ami méretében és pompájában teljesen passzolt a kastély hangulatához. A csomagjaink már az udvarban vártak ránk.

– Oh, végre-valahára – szólalt meg egy hang. Körbenézem, de nem láttam senkit. Harry mutatta, hogy lefele, és akkor megpillantottam, egy alig méteres magasságú, szemüveges, taláros férfit. Vagy inkább manót, magam sem tudtam eldönteni, hogy milyen szerzet lehet.

– El sem tudtam képzelni, hol maradtok – szólalt meg újra a hang. – Lássuk, nevetek?!

– De hisz öt éve ismer, Flitwick professzor – nézett rá Harry megütközve.

– Az semmit nem jelent, Potter – legyintett a professzor megválaszolva saját kérdését is.

– Azok meg kicsodák? – kérdezte Luna a csomagjaink mellett álló két férfire mutatva.

– Az őreink. Aurorok – válaszolta a professzor. Aurorok? Még egy új kifejezés, tényleg nem ártana az a jegyzetfüzet.

– Ez a husáng meg micsoda? – hallottam a távolból egy rekedtes hangot.

– Az nem husáng, maga féleszű, hanem sétapálca – oktatta ki bosszankodva Malfoy a nyeszlett öregembert.

– És minek neked sétapálca, ha szabad megkérdeznem. – Ekkor már mindenki a jelenetet figyelte. – Ez bizony támadó fegyvernek minősíthető. – Méregette szakértő szemekkel a férfi az említett tárgyat.

– Nem kell elkoboznia, Frics úr – jelent meg egy sötétbe öltözött, fekete hajú ember. – Személyesen kezeskedem Draco Malfoyért.

– Ez meg ki? – hajoltam Harryhez.

– Ő, Perselus Piton. Eleinte bájitaltant tanított, de idén úgy néz ki, Ő fogja tartani az SVK órákat.

– Mi az az SVK? – Beszélhetnétek egy kicsit emberi nyelven is néha.

– Sötét Varázslatok Kivédése. Az egyik leghasznosabb tantárgy… lenne, ha rendesen tanítanák. – Mindjárt más, ha így mondod.

– Szép a képed, Potter! – hallottuk meg a Görény gúnyos hangját. Majd Mr. Draculával – így neveztem el Pitont – együtt távozott a kastély felé.

– Akarod, hogy rendbe hozzam az arcod? – fordult Luna Harry felé. – Engem nem zavar, sőt szerintem így vagányabbnak nézel ki, de ha kéred…

– Hát, gyógyítottál már orrot? – kérdezte Harry kicsit aggodalmasan.

– Azt nem, de lábujjat már sokat. És nem lehet nagy különbség – vonta meg a vállát.

– Oké, rendben. Ne kímélj! – egyezett bele Harry.

– Hipokrax!

– Áh! – Harry fájdalmasan felnyögött, de az orra újra eredeti állapotában volt. – Hogy nézek ki? – tapogatta a gyógyult testrészét.

– Rendkívül hétköznapian – bólintott Luna.

– Akkor jó. – Egy kicsit elszontyolodtam. Én nem tudtam segíteni Harrynek, pedig azt a fél évet, amióta megtudtam, hogy boszorkány vagyok, gyakorlással töltöttem. Lehet, hogy mégsem illek ide…

– Áh, Ms. DuLune, ugye? – érintette meg az oldalam Flitwick professzor.

– I-igen – nyökögtem meglepetten.

– Kérem, jöjjön velem – intett az épület felé.

– Mi-miért? – kicsit megijedtem. Ez a kis ember, a nagy épület, kicsit rémisztő volt így első nyelésre.

– Az igazgató úr beszélni szeretne magával. – Miután röviden elköszöntem Harryéktől, követtem a tanár urat be az épületbe, majd a hosszú kihalt folyosókon.

– Itt állj meg! – mondta, mikor egy hatalmas kőszörnyhöz értünk.

– Csokoládébárány! – Erre a kőszörny kezesbárány módjára arrébb ugrott, így láthatóvá vált a titkos lépcsősor. – Csak Ön után – mutatott előre a professzor. Lassan elindultam fel a lépcsőn, melynek tetején egy hatalmas faajtóval találtam szembe magam. Hátranéztem, mire az apró professzor bólintott. Bekopogtam.

– Szabad! – zengett fel egy kellemes, meleg hang az ajtón túlról. Lenyomtam a kilincset, kitárva ezzel az ajtót.