Álmomban otthon jártam. Igaz, csak tíz éves voltam, de legalább újra megölelhettem anyát, és játszhattam Buddyval, a kutyámmal. Boldog voltam. Olyan boldog, mint már fél éve nem. Édes álmomat az ébresztőórám zavarta meg. Várjunk csak! Nekem nincs is ébresztőórám. Felkönyököltem, és lassan kinyitottam a szememet.
– Jó reggelt, csajok! – ült fel Mary teljesen frissen az ágyában. Lenyomta az ébresztőt, majd kimászott a paplan alól, és ruhák után kezdett kutatni a szekrényében. Remek! Már csak egy kukori hiányzott!
– Ne is törődj vele! Inkább feküdj vissza, ha minden igaz, hat óra lehet – szólat meg egy álmos hang. A hang irányába néztem és egy kócos, szőke hajzuhatagot láttam, ami lassan eltűnt a párnák között.
– Nem is igaz! – csattant fel Mary védekezően. – Ami azt illeti hat óra tizenöt perc van, de ha már úgyis ébren vagytok, segíthetnétek kiválasztani a mai ruhám. – Visszafordult a szekrényéhez és tovább kutakodott benne.
– Kiválasztani a ruhádat? Ha nem vetted volna észre, egyenruhát hordunk! – kiabált ki a párnák közül a szőke lány, majd kómásan felült.
Próbáltam összeszedni magam, és feltápászkodni, mert tudtam, nem tudok visszaaludni.
Megdörzsöltem a szemem, hogy elűzzem belőle az álmosságot. Kicsit csalódott voltam, hiszen nem tudtam tovább az álomvilágomban maradni, listára fel, ez is egy hátránya a bentlakásos iskoláknak. Kinyújtóztattam a tagjaim, és ásítottam még egy nagyot.
– Ne is figyelj rájuk! – mondta Katie, aki a fürdő felé tartott, piperecuccaival a kezében. Könnyű azt mondani. Olyan hangosan ordibálnak.
– Ja, minden évben ezt csinálják. – Egy barna hajú lány jött oda az ágyamhoz Spongyabobos pizsamában. Tehát ismeri a mugli világot. Szuper, ez jó ismerkedési alap.– Mivel este már aludtál, amikor feljöttem, nem tudtam bemutatkozni. Natalie Johnson vagyok.
– Szia! Én, Claire DeLune vagyok. – Rámosolyogtam, bár így reggel, félkómás állapotomban, nem tudom, hogy festhetett. Natalie visszamosolygott rám, úgyhogy nem lehetett olyan szörnyű. – Ha Katie kijön a fürdőből, azt javaslom, azonnal csapj le a helyiségre. Hajlamos többször is visszamenni egymás után – kacsintott rám mindent tudóan, én pedig hálásan rávigyorogtam a tippért.
– És az a szőke lány? Hogy hívják? – kérdeztem halkan. Nem árt tudni minden szobatársam nevét.
– Ő? – mutatott kócos lány felé, aki már állva veszekedett Maryvel. – Ő, Angelina Fairchild.
– És minden reggel ezt fogják csinálni? – kérdeztem, még reménykedve a nemleges válaszban.
– Hát, ha Mary korán fekszik, és ki tudjuk kapcsolni az ébresztőjét, akkor nem. – Cseles. – De általában Mary az utolsó, aki lefekszik – biggyesztette le az ajkait. Valahol meg tudom érteni szegény lányokat. Valószínűleg nem gyakran aludhatták ki magukat. –Nem tudjuk, honnan van ennyi energiája – avatott be Natalie, miközben mindketten Mary és Angelina veszekedését néztük.
Mikor Katie végre kijött, elfoglaltam a fürdőt, és rendbe szedtem magam. Elég nyúzott voltam. Vörösesbarna hajam szanaszét állt és akárhogy is próbálkoztam, sehogy sem tudtam egy normális frizurát kihozni belőle. Végül meguntam, és egy egyszerű lófarokba fogtam. Kék szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Elgondolkodtam, hogy használjak-e szemceruzát – csak azt és szempillaspirált használtam a hétköznapokon –, de végül úgy döntöttem, nem szenvedek vele. Túl fáradt voltam, hogy bonyolult manővereket hajtsak végre, márpedig szépen kihúzni egy szemet, az igenis bonyolult. Mikor kijöttem az új egyenruhám, amelybe már bele voltak hímezve a házam színei, ott várt az ágyamon. Meg kellet volna lepődnöm, de azok után, amin az elmúlt fél évben végigmentem, ez semmiség volt. Ráadásul ezen a reggelen, ehhez sem volt erőm. Hatalmas ásítások közepette felöltöztem, majd lementem a klubhelyiségbe, ahol – egészen pontosan – három gyerek ült. A lányok észre sem vették, hogy elmentem olyan álmosak voltak, kivéve Maryt, aki még mindig a ruháit válogatta. Csak most vettem észre, hogy könyves szekrények is van a szobában. Odamentem az egyik elé, és érdeklődve nézegettem a címeket, hátha találok valami érdekes könyvet, amivel elfoglalhatom magam az órák kezdetéig.
– Hogy-hogy ilyen korán fent vagy? – hajolt valaki a nyakamhoz. A hangjából ítélve, csak Harry lehetett az.
– Az egyik szobatársam nagyon, nagyon korán kelő típus. Hát, te? – fordultam felé.
– Otthon nem tudtam rendesen megcsinálni a nyári házimat Pitonnak, úgyhogy gondoltam, most reggel lesz időm.
– Nos, mint látod, vannak előnyei, ha később jössz – mosolyogtam rá, majd levettem egy könyvet, amelynek a címe nem volt olyan érthetetlen vagy rémisztő, mint a többié. A Roxfort története. Jó lesz egy kicsit informálódni, és bővíteni azt a nem létező listát. Leültem egy fotelba, Harry pedig elfoglalta a velem szembe lévőt.
– Apropó később jövés. Nem értem, hogy miért csak most jöttél. Idáig hol tanultál? – kérdezte letéve a leckéjét a kis kávézóasztalra, amely köztünk volt.
– Azért jöttem később, mert csak tavaly decemberben tudtam meg, hogy boszorkány vagyok. Addig sima mugli iskolába jártam.
– Nem értem, miért csak most tudtad meg. Hermione már egész kicsi kora óta tudja.
– Ez egy nagyon hosszú történet, és én sem értek mindent. Vannak még megválaszolatlan kérdések.
– Én ráérek – mondta, majd mosolyogva előrehajolt a fotelban jelezve, hogy kezdődhet a meseóra.
– Nem, Harry! Nem érsz rá. Leckét kell írnod, te mondtad – mutattam az asztalon árválkodó pergamentekercsre.
– Jó, jó, de ígérd meg, hogy tanítás után elmeséled – nézett rám kérlelő szemekkel. Lehet ezeknek a zöld szemeknek ellenállni?
– Na, jó – adtam be a derekam. – De most írd a leckéd! – parancsoltam rá.
– Igenis, anyuci – mosolygott, majd nekikezdett a leckéjének, én pedig elkezdtem olvasni a vaskos könyvet, ami új iskolám történetét hivatott tárgyalni.
A délelőtt maga volt Disneyland számomra. Minden teremben újabb és újabb eszközök, állatok és növények képei, makettek és furcsaságok fogadtak. Annyi mindent kérdeztem Hermionétól, hogy még Ő is unni kezdte a folyamatos kiselőadásokat. Ron és Harry már rég nem volt velünk ilyenkor. Ők inkább a kviddicsről beszéltek, amely- mint utólag megtudtam Hermione és Ron közös elbeszéléséből -, nem is rossz sport. Bár, biztos félnék olyan magasan. Az órákon a tanárok többnyire balesetvédelmi oktatást tartottak, egyesek ismétlő kérdéseket tettek fel. Mr. Dracula óráit viszont nem úsztuk meg ilyen könnyen. Nem elég, hogy olyan ismétlőkérdéseket tett fel, amelynek a válaszai benne sem voltak a könyvekben, ráadásul kiszemelt magának egy Neville Longbottom nevű fiút, akit egész órán át „feleltetett”.
Hulla fáradtan érkeztem meg a klubhelyiségbe. Indultam volna, hogy felvigyem a tanszereim a hálóterembe, mikor Harry szólt utánam.
– Ugye tudod, hogy ígértél valamit? – kérdezte tudálékosan.
– Igen? És mit? – játszottam a buta lányt, majd elővettem a csirkefogó vigyorom.
– Tudod te azt nagyon jól! – tette csípőre a kezét.
– Jó, mindjárt jövök, csak felviszem a cuccom. – felszaladtam, letettem a táskám, levettem a taláromat, és lesiettem Harryhez. Mire leértem már Hermione és Ron is ott volt vele.
– Ha nem baj, ők is hallani szeretnék a történetet – mutatott Hermionéra és Ronra.
– Öhm, nem, nem baj. De nem mehetnénk máshova? Kicsit zsúfolt a hely. – Fejemmel egy társaság felé intettem, amely egy kicsit túl közel ült hozzánk. A kis csapat közepén Ginny ült, aki valami nagyon vicceset mondhatott, mert mindenki vihogásban tört ki. Volt ott egy lány, aki feltűnően bámulta Ront, és a szemei nagyon fényesen csillogtak. Ahogy észrevettem, ez nem csak nekem tűnt fel, mert Hermione elég szúrósan nézett a lányra. Szegény, nem igazán sikerült még kiismernem Hermionét, de az eddigiek alapján, ha felmérgesítette valaki valamivel, akkor… sok sikert neki.
– Gyertek, menjünk ki a tópartra! – ajánlotta Harry. Mind rábólintottunk, és Harry vezetésével elindultunk a partra.
A part, ahogy vártam, gyönyörű volt. Örültem, hogy ismét a természetben vagyok, valahogy sokkal jobban éreztem magam itt kint, mint bent az ódon falak között. Mindannyian leültünk a földre, egy körbe, hogy mindenki jól halljon. A csípős szellő kellemesen cirógatta az arcomat. Mindig is szerettem a hideg dolgokat. Nem hiába a kedvenc évszakom a tél.
– Na, most már mesélj! – szólított fel Hermione, mikor látta, hogy mindenki elhelyezkedett. Láttam a csillogó barna szemein, hogy egy potenciális tudásforrásnak tekint, és nagyon vágyik már új információ után.
– Oké. Szóval, én Franciaországban éltem a szüleimmel…
Párizs csodálatos! Legalábbis én így láttam. Imádtam, hogy minden nyüzsög, pörög. Imádtam a divatos kávéházakat, elegáns épületeket és azt a rengeteg embert. Szerintem a szüleim legjobb döntése volt, hogy elköltözzünk Párizsba.
Tél volt. December tizennyolcadika. Aznap az átlagosnál is idegesebb voltam. A legjobb barátnőmről kiderült, hogy végig segített a suli „menő” csajainak, hogy cikizhessenek, és elárulta nekik minden titkom. Ezért ő cserébe közéjük állhatott. Azt is elmondta nekik, hogy teljesen bele vagyok esve Simon Pernau-ba. Aznap nem is akartam menni suliba, de anya azt mondta, hogy szembe kell néznem velük, különben sosem hagynak békén. Éppen az egyik szünetben, mikor az ablak melletti helyemen ültem, Julie Dolohov a többszörös bálkirálynő lépett oda hozzám a sleppjével.
– Nocsak, nocsak. Itt a mi kis Claire-ünk. Milyen még mindig a maciddal aludni? Azt hallottam, hogy néhány napja be is pisiltél. Hogy akarod így meghódítani Simont? Fényévekkel előtted van – köpte a szavakat, miközben a szája gúnyos mosolyra húzódott. Szuper! Már csak ez hiányzott ma!
Próbáltam nem figyelni rá, és kizárni a hangját, de nem sikerült. Éreztem, ahogy a feszültség nő bennem. A sírás fojtogatott, de nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. Próbáltam unott képet vágni, miközben a következő órára pakoltam elő a könyveim. Nem, nem sírhatok!
– Tudod, akár meg is szerezhetném magamnak Simont. Biztos szívesebben lenne velem, mint veled. Bár, ez kire nem igaz? Még az állítólagos legjobb barátnőd is dobott. Miattam! – Lucyre néztem, aki első óta a legjobb barátom volt. Legalábbis én ebben a hitben éltem. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. – Na ehhez mit szólsz, DeLune? Senkinek sem kellesz! Miért nem fojtod magad inkább a Szajnába?
– Elég! – álltam fel a helyemről. – Nem mondhatsz ilyet senkinek! Elviselem, hogy sértegetsz, de ezzel már túlmentél minden határon! – ordítottam a képébe. Ez a beszólása nagyon felidegesített. Hogy mondhat ilyet bárki is?
– Igen? – magasodott felém hála annak a tizenöt centis magassarkúnak. Szeméből csak úgy sütött, hogy mennyire lenéz engem. – És mit akarsz tenni ellene?
– Elegem volt – felkaptam a táskám, és elindultam a terem másik felében lévő ajtó felé. Éppen hogy sikerült elhaladnom Lucy mellett, mikor Julie erősen megragadta a karom. Hegyes és hosszú műkörmeit belemélyesztette a felkaromba.
– Te nem sétálhatsz el csak így előlem! Kinek képzeled magad, te kis senkiházi? Nem vagy te lófasz se! Nem fogsz itt nekem ugatni!
Ahogy anya mondta! „Engedd el a haragodat, ne tartsd bent. Engedd el!” Becsuktam a szemem, és koncentráltam. El kell engednem! Éreztem, ahogy a rossz érzések egy pontba gyűlnek össze a mellkasomban. Lassan kinyitottam a szemem, hogy Julie szemeibe nézhessek, és megmondhassam nekik a magamét. Igen, most megmondom neki!
– Hé, lányok, hagyjátok abba! – szólt ránk az egyik tanulni próbáló osztálytársunk, mielőtt megszólalhattam volna.
– Amint móresre tanítom ezt a kis szukát – válaszolta Julie, miközben végig a szemembe nézet. Zöld szemei szikrákat szórtak. Hát igen, sose taposs bele egy bálkirálynő tekintélyébe! A kedves baráti köre a háta mögött vigyorgott, mint a vadalma, és eszeveszetten viháncoltak.
Újra becsuktam a szemem, mert a vihorászásuk még jobban felidegesített. Oké, elengedni. Próbáltam elengedni, hátha nyugodtabban tudok válaszolni. Egyszer csak megkönnyebbültem. Elengedtem! Ezaz! Sokkal jobban éreztem magam. Megnyugodtam és kinyitottam a szemem, hogy visszavágjak, de Julie már nem volt a szemem előtt. Sikoltozást hallottam a terem minden feléből. Lenéztem, és Julie a sleppjével a földön térdepelt, és a fejüket fogták. A hajuk tele volt üvegdarabokkal. Körbenéztem a helyiségben és mindenhonnan döbbent, vagy vádló pillantásokat kaptam. Nem értettem, mi történt, és hogy miért néznek így rám a többiek. Körbefordultam a tengelyem körül, hogy megnézzem mi váltotta ki a sikoltozást. Akkor vettem csak észre, hogy az ablaküvegek, melyek fél perccel ezelőttig stabilan a helyükön voltak, most milliónyi darabra törve terültek el a földön. Akik éppen nem az üvegszilánkok okozta sebeikkel voltak elfoglalva, azok meredten bámultak. Főleg Julie. Úgy nézett rám, mintha szörnyeteg lennék, mintha én törtem volna be az ablakokat. Pedig nem én voltam! Mindenki más szerint, viszont igen. Legalábbis a tekintetük erről árulkodott. Bepánikoltam. Nem tudtam, mit tegyek. Még egyszer körbenéztem a tanteremben, majd kirohantam az ajtón, és hazáig meg sem álltam.
Otthon bezárkóztam a szobámba, bekapcsoltam a rádiót, a hangerőt feltekertem maximumra, majd sírva rogytam le az ágyamra. A szüleim még dolgoztak, így háborítatlanul végig tudtam gondolni a történteket. Minél többször játszottam le az eseményeket az agyamban, annál valószínűbbnek tűnt, hogy tényleg én robbantottam atomjaira az ablakokat. De nem akartam elhinni. Hogy lehetséges ez? Hiszen még csak az üveg közelében sem voltam.
Anya és apa sírva találtak a szobámban, mikor hazaértek. Hiába kérdezték, hogy mi történt, nem tudtam nekik elmondani. Hiszen én sem tudtam igazán, hogy mi történt.
A következő két napban nem mentem iskolába, olyan ramaty állapotban voltam. Nem akartam se enni, de elhagyni sem a szobát, teljesen magamba zuhantam. Sőt, még fürdeni sem voltam hajlandó. Csak az járt a fejemben, hogy én tettem. Én sebesítettem meg az osztálytársaimat. Abba nem is gondoltam bele, hogy hogyan. A bűntudat szinte elvette az eszemet.
– Édesem! – kopogott anya az ajtómon. – Beszélnünk kellene! – Nem mozdultam az ágyamról. Úgysem tud bejönni, az ajtó kulcsra van zárva. – Nagyon fontos lenne. Még akkor sem engedsz be, ha azt mondom, leveled jött? – próbálkozott tovább. Biztos a suliból írtak, hogy ki vagyok rúgva a köztulajdon megrongálásáért, valamint testi sértésért. Ugyan, miért érdekelne?
– Kicsim, nyisd ki vagy kénytelen leszek felfeszíteni a zárad! – Most apa próbálkozott. Felálltam, és elindultam az ajtó felé. Tudtam, hogy tényleg felfeszítené, ha nem nyitnám ki. Résnyire kinyitottam az ajtót, és kilestem a nyíláson.
– Miért? Mi olyan fontos? – kérdeztem flegmán. Az önsajnálatból átváltottam nemtörődömbe. Így könnyebb volt elviselni a bűntudatot.
– Először is! Nem beszélhetsz velem, az é…, az apád vagyok! Másodszor! Kijössz abból az átkozott szobából, és megfürdesz, eszel valamit és utána majd szépen elbeszélgetünk! – utasított apám ellenvetést nem tűrő hangon. Nem tudtam már semmivel tiltakozni, így azt tettem, amit mondott.
A zuhany nagyon jól esett, hajat mostam, majd felöltöztem. A hajam nem szárítottam meg, majd megszárad magától. Mikor elkészültem, elindultam lefelé enni. Igazából nem tudtam mennyi az idő, de valahogy ebéd és vacsora között lehetett. A konyhában apa az asztalnál ült, anya pedig az ételt szedte nekem egy tányérra. Leültem apával szembe, majd anya elém tette az ételt, én pedig enni kezdtem.
– Tudjuk, mi történt veled az iskolában – kezdett bele apa. A kezem megállt kanalazás közben. Honnan? Most csak az tudott érdekelni, hogy honnan a francból tudják. – Tudod, küldtek egy levelet az iskolából – folytatta teljesen nyugodtan. Nem látszott rajta, hogy egy cseppet is ideges lenne.
– Ne aggódj, kicsim, nem haragszunk – sietett anya a segítségemre. Az asztal lapját fürkésztem. Nem tudtam a szemükbe nézni. Ahogy néztem az asztalt, a szemem megakadt egy borítékon, melyen egy furcsa pecsét volt. Még sosem láttam előtte ilyen pecsétet. Vajon kinek jött?
– Igen, az neked jött – válaszolta meg apa a ki nem mondott kérdésem. Biztos észrevette, hogy nagyon bámulom azt a borítékot.
– Tessék? Hogy-hogy nekem? Még sosem láttam ezt a pecsétet – értetlenkedtem. Nem értettem miért küld nekem valaki, akit nem is ismerek, levelet.
– Ezt a levelet csak te nyithatod ki – folytatta apa.
– Tényleg? – Mi ez? Valami új technológia? Sosem hallottam olyan levélről, amit csak egyvalaki nyithatott ki. Ha egy ember ki tudta nyitni, akkor több is.
– Hidd el, már próbáltam – mondta lemondóan apa.
– Próbáltad? – kérdeztem fölháborodottan. – Miért akarsz te kinyitni egy levelet, ami nekem jött?
– Mert megijedtünk – válaszolt anya apa helyett. Apa mögé lépett, és a vállára helyezte a kezét. Mint a filmekben, amikor azt akarják elmondani, hogy nem is ők a szüleid. – Még sosem találkoztunk ilyennel. Aggódtunk – próbálta menteni magunkat.
– Aggódtatok? – csattantam fel.
– Claire! Most már elég! Inkább nyisd ki! – Adta apa a kezembe a levelet. Megnéztem mindkét oldalról, majd feltörtem a pecsétet, majd hangosan olvasni kezdtem.
„ Kedves Miss Claire DeLune!
Sajnálattal értesültünk róla, hogy mi történt az iskolájában. Némi fennakadás történt ön körül, mert nincs regisztrálva, mint boszorkány. Ha megengedik, elküldenénk Önökhöz egy összekötőt, aki beavatja önöket a mágia világába. Tőle minden szükséges információt megkapnak.
Üdvözlettel: Ms. Eva Pierce. „
Miután felolvastam a levelet egyikünk sem tudott megszólalni. Boszorkány? A mágia világa? Ez valami rossz vicc? Anya meredten bámult maga elé, apa álla leesett, én pedig újraolvastam a sorokat. Egyszerűen nem tudtam elhinni. Néhány percre rá, hogy felolvastam a levelet, csöngettek. Én nyitottam ajtót. Az ajtóban egy fekete öltönybe öltözött ember állt, hatalmas aktatáskával.
– Jó napot! Ön, Claire DeLune? – kérdezte egy hatalmas mosollyal az arcán.
– I-igen. Én lennék. – Nem tudtam, hogy ki lehet ez az ember, így beljebb hajtottam az ajtót, és a résen kukucskáltam ki.
– Kérem, ne ijedjen meg. David Morgan vagyok, a Mágiaügyi Minisztériumtól jövök. Az én feladatom lesz felvilágosítani önt. – A mosolya egy pillanatra sem tört meg, pedig éppen most akartam rácsukni az ajtót. – Itt az engedélyem, kérem engedjen be – nyújtott felém egy papírt. Nem tudom miért, de beengedtem. Talán túlontúl is kíváncsi voltam.
Anya és apa eléggé meglepődtek, mikor bevezettem a férfit az ebédlőbe. Úgy gondoltam, akármi is az, amit mondani akar, azt a szüleimnek is hallania kell. Mr. Morgan beszámolt róla, hogy egy mágiakitöréssel robbantottam be az ablakokat. Azt is elmondta, hogy nem értik miért nem vagyok bejegyezve, mint boszorkány, hiszen egyértelműen az vagyok. Mondta, hogy mint a varázslóvilág részese nem folytathatom a tanulmányaim – ahogy Őnevezte – mugli iskolában, hanem varázslóiskolában kell, hogy tanuljak. Egyből elém is csúsztatott néhány jelentkezési lapot a környező iskolákból. Mikor a szüleimre néztem, teljesen elhűltem. Anya halálra vált arccal, kezeit tördelve hallgatta végig Mr. Morgan mondanivalóját, míg apa arca teljesen rezzenéstelen maradt. Nem tudtam, melyiktől ijedjek meg jobban. Attól, hogy anya mindjárt hisztériás rohamot kap, apa semmitmondó arcától, vagy ettől az egésztől, amit most Mr. Morgan mondott nekünk, de úgy látszik apa reakciója nem csak nekem tűnt fel.
– Nocsak, Mr. DeLune, úgy tűnik, nagyon jól viseli a helyzetet. A legtöbb szülő úgy reagál, mint a felesége – jegyezte meg még mindig mosolyogva, a magát Mr. Morgannek nevező varázsló.
– Tudja, Mr. Morgan, nem először hallom, ezt a beszámolót – válaszolta apa még mindig faarccal. Mi van? Hogy-hogy? Már hallotta?
– Tessék? Ezt meg, hogy érted Matthieu? – kérdezte anya kétségbeesett hangon apa felé fordulva.
– Úgy, Jacqueline, hogy én már hallottam ezt a beszélgetést – válaszolta apa érzelemmentes hangon. Kösz, ezzel nem segítettél sokat apa.
– Ez roppant érdekes, mesélne nekünk róla? Ahogy látom, a családja is csak most értesült róla – kérte apát Mr. Morgan mindenféle érdeklődés nélkül a hangjában. Szólni akartam, de nem tudtam, mit mondhattam volna, így még csendben maradtam, és figyeltem apa érdekesnek ígérkező válaszára.
– Ugyanez történt a húgommal is. – Lehajtotta a fejét. – Egy nap, mikor palacsintát akart enni, de édesanyánk kenyeret tett elé, a kenyér átváltozott palacsintává. Rá pár napra megjelent, egy ugyanilyen ember, mint maga. Engem persze felküldtek az emeletre, de én a lépcsőn hallgatóztam. Az a férfi… ugyanezeket mondta a húgomnak. Majd a húgom elment.
– Apa, én nem is tudtam, hogy van húgod – mondtam vádlón. Nem tudom miért, de fájt, hogy eltitkolt előlem valamit. Pedig sosem tett ilyet, cserébe én sem titkoltam el semmit.
– Mert már nincs is. Meghalt, felrobbantották őket – apa felnézett, egyenesen a szemembe.
– Kiket? – szegeztem neki a kérdést értetlenül.
– Őt és a férjét. – A férjét? Vajon mi történhetett?
– Öhm, ez egy nagyon érdekfeszítő történet volt, de nekem most mennem kell – állt fel Mr. Morgan. – És ne feledjék, a kisasszonynak el kell küldenie a jelentkezési lapokat egy héten beül – szólt még utoljára, majd eltűnt. Annyira megrendítettek apa szavai, hogy nem is figyeltem fel a hirtelen elillanó férfira.
Az elkövetkező hetekben hiába kérdeztem apát, nem akarta elmondani, hogy mi történt a testvérével, és egyre távolságtartóbb lett. Anya pedig velem együtt próbálta feldolgozni azt a sok információt, amit kaptunk. Nem akartam elhinni az egészet. Valójában nagyon sok mindenre válaszul szolgált. Még az ablaktörős esetre is.
Három helyre küldtem el az iskolai jelentkezésemet, a Beauxbatons-ba és a Vieillesorcière akadémiára Franciaországba, és a Roxfortba Nagy-Brittaniába. Egy héten belül mind a három helyről megjött az értesítő. A Beauxbatons-ból elutasítottak, mert túl idősnek találtak, hogy valamit is a fejembe verjenek. A Vieillesorcière akadémiából szintén elutasító levelet küldtek, hasonló indokokra hivatkozva, mint a Beauxbatons. Utolsó mentsváram a Roxfort volt, hogy viszonylag közel maradjak a szüleimhez. Szerencsémre a Roxfort igazgatója megszánt és felvett, de elég kemény feltételeket szabott. Be kellet pótolnom azt az anyagot, amit a korombeli roxfortosok már tudtak. Mr. Morgan egyre többet járt hozzánk, és segített nekem a tanulmányaimban. Még egy öregembert is hozott hozzánk, valami Olivandert, vagy kit, aki segített kiválasztani a pálcámat. A pálcámat! Azt hittem a varázslók csak a mesékben, meg a nagyon béna filmekben hadonásznak varázspálcával. De nem. Nekem is lett saját pálcám. Furcsa volt megszokni, hogy varázsolok. Mindennap magántanár járt hozzám, vagy ha olyan tantárgy volt, amihez speciális felszerelés kellet, akkor én mentem el a francia Mágiaügyi kirendeltségre. Annyi tanár jött, annyiféle tantárgyhoz, hogy elvesztem a neveik között. A nyár közepén pedig vizsgákat kellet tennem, amiken, nem mondom, hogy könnyen, de átmentem. A mugli iskolámat otthagytam. Még a közelébe sem mentem. De nem bántam, hiszen várt egy világ, egy olyan szó szerint varázslatos világ, amelybe egy pillanat alatt csöppentem bele, és úgy hiszem egy élet alatt sem tudnék betelni vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése