2. Fejezet

– Lassan ideje lenne átöltözni – jelentette ki Hermione. Átöltözni? Mi a baj a mostani ruhámmal?

– Hogy? Mibe? Miért? – zúdítottam rá minden kérdést, ami csak eszembe jutott.

– Hogy-hogy mibe? Hát az iskolai egyenruhába. Ugye, neked is van? – húzta fel az egyik szemöldökét.

– Ja! Teljesen elfelejtettem. Bocsi – szabadkoztam, és hevesen kutatni kezdtem a táskámban.

– Semmi baj. – Azzal elővette a pálcáját, és egy paravánt varázsolt a kupé közepére. Teljesen megilletődve ültem a helyemen, mikor Hermione egyszer csak megjelent előttem. – Ne aggódj, Ron a másik oldalon fog átöltözni.

– O-ké. – Mikor átöltöztünk Hermione érdekesen nézegette a ruhám.

– Mi az, valamit rosszul vettem fel? – Gyorsan végignéztem az öltözékem, de nem találtam semmi kivetnivalót benne.

– Ahogy gondoltam – jegyezte meg apró tudálékos mosollyal.

– Tessék? – Akkor valamit csak elrontottam.

– Még nem tudod, hogy melyik házba kerülsz, ezért még nincs belehímezve az egyenruhádba a házad színkombinációja. – Gyorsan végignéztem rajta és Ronon. Igaza volt. Az Ő egyenruhájuk ujjaiba és derekába bele volt hímezve egy-egy arany-vörös-arany csík. Ráadásul a nyakkendőjük – ami nekem nem volt – is arany-vörös színekben pompázott.

– És a vörös-arany melyik ház színe? – A házakról már mesélt korábban Hermione, úgyhogy végre most már én is értettem hozzá valamicskét.

– Hát a Griffendélé – mondta büszkén Ron, és megigazította a nyakkendőjét.

– És a többi háznak mi a színe?

– A Hugrabugé sárga-fekete. A Hollóháté kék-fehér. Mint látod a Griffendélé a vörös-arany. A Mardekáré pedig a zöld-ezüst – magyarázta lelkesen Hermione.

– Azta. Tiszta hippi iskola – nevettem el magam. Hermione is velem nevetett.

– Mi az a hippi? – nézett ránk Ron értetlenül.

– Egy mugli életszemlélet – világosította fel Őt Hermione. Ron úgy tűnik, megelégedett ennyivel. Biztos rájött, hogy felesleges lenne kérdezősködnie, úgysem értené.

– És mi van ezekkel a házakkal? Melyikbe érdemes menni? – Ha választhatnék a színek közül, akkor a... Nem is tudom, mindegyik jól néz ki.

– Nos, mint gondolom, rájöttél négy ház van. Az az igazság, hogy nem te választasz házat, hanem a Teszlek Süveg oszt be. Ez egy olyan mágikus tárgy, ami a tulajdonságaid alapján beoszt a neked legmegfelelőbb házba, hogy a legjobbat hozhasd ki magadból.

– Azta – hüledeztem. Mágikus süvegek… Újabb újdonság, kezd sok lenni egy napra.

– Azt, hogy melyik házba érdemes kerülni, így nem lehetne megmondani. Az az igazság, hogy mindenki a legjobb helyen van. A Süveg még sosem tévedett.

– De akkor is a legjobb a Griffendél! – kiáltotta Ron. Elmosolyodtam, és csendesen hallgattam, ahogy Hermione leszidja Ront, hogy ne ordítozzon a vonaton. Egyszer csak hatalmas rázkódások és éles fékcsikorgások közepette megállt a vonat.

– Ideje leszállni – mondta Hermione, majd felpattant, és lekapta a táskáját a kalaptartóról. Én is hasonlóan tettem, majd elindultunk kifelé a folyosóra.

– Hol van Harry? – torpant meg hirtelen Hermione a kupé ajtajában.

– Áh! Szerintem már leszállt. Menjünk!– mondta könnyelműen Ron, és elindult lefelé. Engem viszont nem hagyott nyugodni a gondolat. Tényleg. Hol lehet Harry? Azóta nem láttam mióta kiviharzott a kupéból. Lehet, hogy még alig ismerem, de elég aggódós típus vagyok, így engem sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Harry eltűnt.

– Én elmegyek, megkeresem Harryt – szóltam utánuk, mielőtt leszálltak volna.

– Biztos vagy benne? – Nézett rám Hermione kétkedve. – Harry tényleg tud magára vigyázni. – Megértettem, hogy nem akar egyedül elengedni.

– Persze! Menjetek csak. Majd legfeljebb követem a tömeget – próbáltam nyugtatni őket. Mindenesetre megpróbálom majd feltalálni magam.

– Oké! Sok sikert – intettek nekem még mindig kicsit akadékoskodva, majd eltűntek a hömpölygő tömegben.

A vonat egyre kihaltabb lett, ahogy haladtam át a vagonokon. Lehet, hogy Ronnak igaza volt, és Harry mégiscsak leszállt. Már azon voltam, hogy leszállok, és inkább én is elindulok az iskola felé, amikor neszekre lettem figyelmes. A neszek forrása nem más volt, mint Draco Malfoy. Éppen az egyik vagonból jött ki, amelynek sötétítői le voltak húzva. Miért vannak lehúzva a sötétítők, és egyáltalán miért csukja be maga után az ajtót, hisz' már mindenki leszállt, nem? Tekintete ekkor az enyémbe fúródott. Csak most vettem észre, milyen gyönyörű szemei vannak. Szürkék. Illetve, szürkéskékek, de bárhogy is nézem gyönyörűek. Órákig el tudtam volna nézni, így egy kicsit csalódott voltam, amikor a tulajdonosuk közönyösen elkapta rólam a tekintetét, és elindult a többi diák után a suliba.

– Hát te? Senki sem szokott velem itt maradni – szólalt meg egy vékonyka hang a hátam mögül. A váratlan hang miatt megfordultam a tengelyem körül. Egy hirtelenszőke, vézna lány állt előttem, kócos, rendezetlen frizurával. A fél arcát eltakarta egy otromba, csiricsáré szemüveg. Gondolhattam volna, hogy a varázslóvilágban is vannak különcök, Ő határozottan az volt első ránézésre is.

– Nem, mármint én csak az egyik... – Nem tudtam helyén való lenne-e a barát szó. – ...ismerősömet keresem.

– Oh, ebben tudok neked, segíteni. Azért vagyok itt, hogy átkutassam a vonatot, hogy biztos mindenki leszállt-e. Elég szerencsétlen lenne most visszautazni Londonba – mosolygott rám majd tovább indult. – Kövess, kérlek!

Mit volt mit tennem, utána indultam. Ő minden kupénál megállt, és benézett, hogy nem maradt-e ott valaki. Bár csodáltam azt, hogy abban a hülye szemüvegben egyáltalán látott valamit. Szép lassan elérkeztünk ahhoz az ajtóhoz, amelyen Draco Malfoy lépett ki jó néhány perce. A lány lassan kinyitotta az ajtót, és nézelődve belépett. Egyszer csak megállt, és elővette a pálcáját. Érdeklődve néztem körbe, hogy vajon mit látott, de én nem találtam semmi különöset.

– Finite! – kiáltotta el magát, és tett egy körmozdulatot a csuklójával.

Hirtelen Harry jelent meg a semmiből, a földön fekve, furcsán merev pózban. A megdöbbenéstől szólni se tudtam. Harry szép lassan ülő helyzetbe küzdötte magát.

– Szia Harry! – köszöntötte a lány minta, a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Harryt a semmiből varázsolja elő, ráadásul ilyen ramaty állapotban.

– Luna! Claire! Hogy találtatok rám? – miközben beszélt, megpróbált felállni. Én elslisszoltam a lány mellett, és segítettem neki, Ő hálásan rám mosolygott, kicsit talán csodálkozva is, hogy én vagyok az egyik, aki rátalál.

– Furmászok – adta meg a lány a választ Harry kérdésére. – Tele van velük a fejed.

– Én igazából, a Görény miatt kezdtem el gyanakodni. Harry, te jó ég! Mi történt veled? – vizsgáltam meg sipítozva az arcát minden oldalról. Az orra abnormális pozícióban állt, ráadásul tiszta vér is volt. Valószínűleg eltört az orra.

– Semmi – felelte morcosan. – Induljunk! – És már indult is megkerülve minket.

Követtem őket a fiákerek felé. Hermione azt mondta, ezek maguktól mennek, de valami fekete, kiéheztetett szárnyas ló szerűség állt előttük. Egy pillanatra megálltam, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Eléggé rusnyáknak tűntek szegények, de meglepően nyugodtak voltak, arról nem is beszélve, hogy annak ellenére, ahogy kinéztek képesek voltak elhúzni nyolc gyereket egy fiákeren.

– Te is látod őket? – kérdezte Harry meglepetten.

– Persze, hogy látom őket Harry, hiszen itt vannak az orrom előtt – mutattam rájuk hitetlenkedve.

– Nem! Mármint, persze hogy itt vannak, de ezek thesztrálok. Olyan mágikus lények, akiket csak azok látnak, akik már találkoztak valamilyen formában a halállal.

– Oh! Mindenesetre nem szívesen nézném őket egész nap. – Elég ijesztőek voltak. Harry felsegített a kocsira, én mellé ültem, a lány pedig velünk szembe.

– Neked kid halt meg? – szólalt meg a lány.

– Tessék? Nem, nekem nem halt meg egy rokonom sem – ráztam meg a fejem.

– Pedig egynek meg kellett halnia, ha látod a therászokat – erősködött tovább Luna névvel illetett lány.

– Még a nagyszüleim is élnek. Mind a négy. Senkim sem halt meg.

– Ez különös – jegyezte meg Harry.

– Amúgy, Claire DuLune vagyok. Örvendek – mutatkoztam be, mert eszembe jutott, hogy még ezt, amióta együtt mászkálunk, nem tettem meg.

– Luna Lovegood – Rám mosolygott, majd ahelyett, hogy elfogadta volna a felajánlott kezemet, áthajolt és megölelt. Eleinte megdöbbentem, majd sután viszonoztam a gesztust. Végül elengedett, s mint aki jól végezte dolgát visszaült a helyére, és ismét a semmibe merült a tekintete.

– Harry! Ki tette ezt veled? – kérdeztem már út közben.

– Malfoy – jött az egyszerű válasz.

– Te, jó ég! És mi történt, hogy ezt tette veled? Ráadásul, miért hagytad magad?

– Amikor elmentem tőletek, Malfoy kupéjának a kalaptartóján bújtam el, hallgatózni akartam. Valószinű, még útközben észrevette, hogy ott vagyok én is. Amikor a vonat megállt, Ő elhúzta az összes sötétítőt, lerántott onnan, majd egy csinos kis sóbálvány-átkot küldött rám. Persze ez nem volt neki elég, rálépett az orromra, és újra rám terítette a láthatatlanná tevő köpenyem, és remélte, hogy így a vonat visszavisz Londonba.

– Láthatatlanná tevő köpeny? – Ezen a részen kicsit fennakadtam, majd a tárgyra tértem. – Harry, neked tényleg mániáddá vált Malfoy. Hermionénak, tényleg igaza lehet – Bár, azért lehet, ilyenekbe még nem kellene beleütni az orrom. Örültem, hogy befogadtak, nem biztos, hogy kritizálnom is kellene rögtön az első napon.

– Nem, nincs igaza! – csattant fel. – Én csak… Én…

– Mindegy – hessegettem el a témát –, most az a legfontosabb, hogy elállítsuk a vérzést. – Elővettem egy zsebkendőt, majd odaadtam neki, míg egy másikat az otthonról hozott ásványvizemmel benedvesítettem, és a tarkójára raktam. A fiákerünk lassan megérkezett egy hatalmas kastély elé, mi pedig leszálltunk.

– Te jó ég! Ez lenne a Roxfort? – kérdeztem hüledezve.

– Ez ám – mosolygott rám Harry.

– Sokkal nagyobb, mint képzeltem – szólalt meg belőlem a naiv kislány. Lassan elindultunk a hatalmas kovácsoltvas kapu felé, ami méretében és pompájában teljesen passzolt a kastély hangulatához. A csomagjaink már az udvarban vártak ránk.

– Oh, végre-valahára – szólalt meg egy hang. Körbenézem, de nem láttam senkit. Harry mutatta, hogy lefele, és akkor megpillantottam, egy alig méteres magasságú, szemüveges, taláros férfit. Vagy inkább manót, magam sem tudtam eldönteni, hogy milyen szerzet lehet.

– El sem tudtam képzelni, hol maradtok – szólalt meg újra a hang. – Lássuk, nevetek?!

– De hisz öt éve ismer, Flitwick professzor – nézett rá Harry megütközve.

– Az semmit nem jelent, Potter – legyintett a professzor megválaszolva saját kérdését is.

– Azok meg kicsodák? – kérdezte Luna a csomagjaink mellett álló két férfire mutatva.

– Az őreink. Aurorok – válaszolta a professzor. Aurorok? Még egy új kifejezés, tényleg nem ártana az a jegyzetfüzet.

– Ez a husáng meg micsoda? – hallottam a távolból egy rekedtes hangot.

– Az nem husáng, maga féleszű, hanem sétapálca – oktatta ki bosszankodva Malfoy a nyeszlett öregembert.

– És minek neked sétapálca, ha szabad megkérdeznem. – Ekkor már mindenki a jelenetet figyelte. – Ez bizony támadó fegyvernek minősíthető. – Méregette szakértő szemekkel a férfi az említett tárgyat.

– Nem kell elkoboznia, Frics úr – jelent meg egy sötétbe öltözött, fekete hajú ember. – Személyesen kezeskedem Draco Malfoyért.

– Ez meg ki? – hajoltam Harryhez.

– Ő, Perselus Piton. Eleinte bájitaltant tanított, de idén úgy néz ki, Ő fogja tartani az SVK órákat.

– Mi az az SVK? – Beszélhetnétek egy kicsit emberi nyelven is néha.

– Sötét Varázslatok Kivédése. Az egyik leghasznosabb tantárgy… lenne, ha rendesen tanítanák. – Mindjárt más, ha így mondod.

– Szép a képed, Potter! – hallottuk meg a Görény gúnyos hangját. Majd Mr. Draculával – így neveztem el Pitont – együtt távozott a kastély felé.

– Akarod, hogy rendbe hozzam az arcod? – fordult Luna Harry felé. – Engem nem zavar, sőt szerintem így vagányabbnak nézel ki, de ha kéred…

– Hát, gyógyítottál már orrot? – kérdezte Harry kicsit aggodalmasan.

– Azt nem, de lábujjat már sokat. És nem lehet nagy különbség – vonta meg a vállát.

– Oké, rendben. Ne kímélj! – egyezett bele Harry.

– Hipokrax!

– Áh! – Harry fájdalmasan felnyögött, de az orra újra eredeti állapotában volt. – Hogy nézek ki? – tapogatta a gyógyult testrészét.

– Rendkívül hétköznapian – bólintott Luna.

– Akkor jó. – Egy kicsit elszontyolodtam. Én nem tudtam segíteni Harrynek, pedig azt a fél évet, amióta megtudtam, hogy boszorkány vagyok, gyakorlással töltöttem. Lehet, hogy mégsem illek ide…

– Áh, Ms. DuLune, ugye? – érintette meg az oldalam Flitwick professzor.

– I-igen – nyökögtem meglepetten.

– Kérem, jöjjön velem – intett az épület felé.

– Mi-miért? – kicsit megijedtem. Ez a kis ember, a nagy épület, kicsit rémisztő volt így első nyelésre.

– Az igazgató úr beszélni szeretne magával. – Miután röviden elköszöntem Harryéktől, követtem a tanár urat be az épületbe, majd a hosszú kihalt folyosókon.

– Itt állj meg! – mondta, mikor egy hatalmas kőszörnyhöz értünk.

– Csokoládébárány! – Erre a kőszörny kezesbárány módjára arrébb ugrott, így láthatóvá vált a titkos lépcsősor. – Csak Ön után – mutatott előre a professzor. Lassan elindultam fel a lépcsőn, melynek tetején egy hatalmas faajtóval találtam szembe magam. Hátranéztem, mire az apró professzor bólintott. Bekopogtam.

– Szabad! – zengett fel egy kellemes, meleg hang az ajtón túlról. Lenyomtam a kilincset, kitárva ezzel az ajtót.