1. fejezet

1. fejezet : A „ Szupervonat ”

Hűvös őszi nap volt, az elsárgult leveleket csak úgy cibálta ide-oda a csípős szél. A színpompás levelek elhagyták az eddig otthonukat jelképező fát. Szomorú volt látni, ahogy a fák minden évben meghalnak egy kicsit, hogy aztán új életet kezdhessenek. Én is ezt tettem. Elhagytam az otthonom, valahol belül talán még meg is haltam kicsit, hogy új életet kezdhessek. Elgondolkodva néztem ki a kocsiablakon. Miért is nem maradhattam otthon? Miért kell nekem a londoni King’s Cross pályaudvarra menni vasárnap fél tizenegykor?

– Nos, hercegnő, ideje, hogy kimásszon a kocsiból és elinduljon a vonata felé – mondta apa kinyitva nekem a kocsiajtót. Én voltam az ő kis hercegnőjük. A szemük fénye, egyetlen gyermekük. Mindent megadtak nekem, amire igazán szükségem volt, és igazán próbáltak nem elkényeztetni.

– De apa, én nem akarok felszállni arra a vonatra! Sőt, el sem akarok menni! Egyáltalán miért szükséges ez? Ha? Miért nem volt jó nekem ott, ahol voltam?

– Kicsim, ezt már sokszor megbeszéltük – szólt bele anya is. – El kell menned! Ha nem lenne muszáj, szerinted elengednénk oda?

– Most komolyan, semmit nem tudok a helyről. Mi van, ha majd kicsúfolnak? Lehet, hogy középkori módszerekkel fognak kínozni.

– Jaj, kicsim, mint mindig a fantáziád elképesztő – nevetett apa, miközben a karjaiba zárt. – És ne szédíts el minden fiút! – kacsintott rám.

– Jól van apa, ígérem –bújtam bele még jobban az ölelésébe. Ki tudja, mikor láthatom újra.

– Légy jó, kicsim, és ne aggódj, a téli szünet mindjárt itt van. – Most anya ölelt meg. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak tudtam.

– Hiányozni fogtok! De nagyon – mondtam sírós hangon, de erős voltam, és visszanyeltem a könnyeim.

– Te is nekünk. – Még egy utolsó puszit adtam az arcukra és a csomaggal megpakolt kocsimmal elindultam a kilenc és háromnegyedik vágány felé. Azaz csak elindultam volna, ha tudtam volna, hogy merre van.
Eléggé unalmas volt a pályaudvaron várakozni. Arra gondoltam, talán gyerektömeg lesz az egyik vonatnál, és így megtudom, hogy melyik lenne a Roxfort Express, de a vonatok körül alig lézengtek páran. A pályaudvar elég normálisnak tűnt annak ellenére, hogy innen indul a világ egyik leghíresebb varázslóiskolájába a „Szupervonat”. Mégis, mit vártam? Repülő csomagszállító kocsikat? Esetleg egy repülő vonatot? Egy kicsit csalódott voltam, hogy minden ilyen átlagos. Valahogy abban reménykedtem, hogy a mágia egy kicsit érdekesebb, feltűnőbb. Nem tudom miért, hiszen ki a franc akarja, hogy az egész világ megtudja, hogy innen indul a „Szupervonat”?
Hát, mit volt mit tenni, odaállítottam a kocsimat az egyik oszlophoz és vártam, hátha valaki velem egyidős elejt valami megjegyzést kilenc és háromnegyedik vágányról. Egyszer csak hangos kiabálásra lettem figyelmes.

– Ron, az ég szerelmére, siess már! – Kiabálta egy vörös hajú fiatal lány.

– Jól van, jól van… Nem én tehetek róla, hogy folyton elkésünk! – válaszolt a Ron nevezetű srác,
miközben loholt a lány és egy fekete hajú fiú után a hatalmas csomagokkal megrakott kocsijával.

– Ha megint lekéssük a vonatot, én nem megyek ismét azzal a hülye tragaccsal – kiáltott most egy fekete hajú kifulladt hangon. Egyenesen felém futottak, és nem úgy néztek ki, mint akiknek szándékukban áll megállni.

– Hé! Állj! Halljátok? ÁLLJ!- kiáltottam, de ők csak nem akartak megállni. Végül előttem egy méterrel a vörös hajú lány lefékezett.

– Ne haragudj, de arrébb állnál? – kérdezte eléggé ingerülten.

– Miért? Úgy tudom, ez közterület, oda állok, ahova akarok – feleltem gúnyosan. Persze, majd Ő fogja megmondani nekem, hogy hova állhatok.

– Ne haragudj a barátomra, csak egy kicsit ideges. Kérlek, megtennéd, hogy arrébb állsz? Nagyon fontos lenne. Egy ismerősünket várjuk, és ezt az oszlopot beszéltük meg találkozóhelynek – mondta a fekete hajú srác kedvesen. Talán túl kedvesen.

– Szerinted ez az oszlop nem elég nagy, hogy körül tudjuk állni? Ha nem vetted volna észre a másik oldala tök üres. – Nem voltam éppen a legkedvesebb vele, de már nagyon ideges voltam. Öt percem volt még a vonat indulásáig, legalábbis a peronra kihelyezett óra szerint.

– Na, ide figyelj, kisanyám! – keményített be a vörös lány. – Ha nem vagy hajlandó elállni az utunkból, ígérem, olyan ragyákat bájolok az arcodra, hogy még harminc éves korodban is vakarózni fogsz tőlük.

– Te… Ti… Mármint, ne haragudjatok, hogy ilyen tolakodó vagyok, és kérlek, ne nézzetek hülyének, de… Ti is varázslók vagytok? – Olyan döbbent arcot vágtak, hogy beillettek volna egy kabaréjelenetbe.

– Mi? Ugyan már! Miből gondolod? – próbálkozott Ron.

– Nos, tudtommal, csak a varázslók és a boszorkányok tudnak bájolni, és muglit még nem hallottam így fenyegetőzni – mosolyogtam rájuk. Talán mégsem volt haszontalan a pár összeszedett információ, amit a nyáron összegyűjtögettem.

– De mégis…

– Ron, hagyd! Miért kérdezted, hogy varázslók vagyunk-e? – fordult hozzám a szemüveges srác.

– Nos, én is boszorkány vagyok, és szégyen, nem szégyen, de nem találom a kilenc és háromnegyedik vágányt. Tudnátok segíteni?

– Mi? – csattant fel a vörös lány.

– Persze! Az az igazság, hogy éppen a vágány bejárata előtt állsz. Ezért akartuk, hogy arrébb menj, hogy be tudjunk menni – segített ki megint udvariasan a sötét hajú fiú.

– Aha! Ez a bejárat? – mutattam a hátam mögött lévő oszlopra. – És hogyan működik? – Szerintem a kérdés, teljesen praktikus volt, de ők cinikusan összemosolyogtak

– Nem tudod? – kérdezte a vörös hajú fiú.

– Hát, igazából, ez az első évem a Roxfortban és… – Egyszerre esett le az álluk, úgy néztek rám, mint aki most közli velük, hogy ennyi idősen nem tud olvasni.

– Hogyhogy az első éved? Nem tizenegynek nézel ki – mondta a már többször Ron névvel illetett fiú.

– Igazából tizenhat vagyok, csak most, úgymond áthelyeztek – ujjaimmal macskakörmöt formáltam az „ áthelyeztek ” szónál.

– Aha! – ráncolta a homlokát Ron.

– Mindegy, erre most nincs időnk. A vonat öt perc múlva indul – fordult ismét felém a vörös lány. – Megyek én elsőnek! Figyelj, csajszi! – nézett rám, és úgy mosolygott, mint aki bizalmas titokba készül beavatni. Nekiindult a cuccokkal megpakolt kocsijával egyenesen az oszlop felé.

– Hé! Vigyázz! Neki fogsz menni! – kiáltottam, de már késő volt, már csak centikre volt az oszloptól amikor… eltűnt. Hihetetlen. Eltűnt az oszlopban! – Te jó ég! Hova lett?

– Bement a kilenc és háromnegyedik vágányra – felelte a fekete hajú fiú teljesen magától értetődően.

– Most én jövök! – mondta Ron. Nekifutott, és Ő is eltűnt az oszlopban, akárcsak a lány.

– Nos? Te, jössz!

– É-és mit kell csinálnom? – kérdeztem kissé idegesen. Nem voltam benne biztos, hogy ez nekem is menni fog. Az ott egy oszlop. Egy oszlop, ami egyáltalán nem tűnik átjárhatónak.

– Csak nekifutsz, és átmész rajta. – Ezt már előbb is láttam, könnyebb megoldást vártam.

– Oké, értem. Nekifutni – motyogtam és megmarkoltam a kocsim fogantyúját. Nekilódultam amilyen gyorsan csak tudtam, és próbáltam nem arra gondolni, hogy egy két méter átmérőjű oszlop felé száguldok. Amikor az oszlop már vészesen közeledett, összeszorítottam a szemem és úgy futottam tovább. Egyszer csak bizsergést éreztem, mint vízbe merüléskor, majd pár másodperc múlva vége lett. Megálltam, és lassan kinyitottam a szememet. Mintha egy teljesen másik világba csöppentem volna. Hátra néztem, és az oszlop, ami tíz másodperccel ezelőtt még előttem volt, most már mögöttem tartotta a tető súlyát. Újra előre néztem, és igyekeztem magamba szívni a látványt, figyelni a hangokra, és valahogy kezdeni megszokni azt, hogy mostantól én is ennek a világnak a része vagyok. A peronon gyerekek búcsúzkodtak a szüleiktől. Volt ott mindenféle korosztály, a kis tízévesektől egészen az érett tizennyolc évesekig.

Egyszer csak valami kemény ütközött a vádlimnak, melynek hatására a lábaim összecsuklottak. Ráadásul, ahogy próbáltam megkapaszkodni a kocsiba, magamra borítottam mindent, ami csak rajta volt.

– Te, jó ég! Nagyon sajnálom! Jól vagy? – guggolt le hozzám Harry, és elkezdte lepakolni rólam a bőröndömet, a bagolykalitkát, az üstöt, és a többit, ami még rám zuhant.

– Na, mi van, Szent Potter gyerekeket döntöget? Vagy így megrémített a ragyás képe? – kérdezte először az őket körülvevőktől, majd a másodikat egyértelműen tőlem. Hangja csöpögött a gúnytól, akárcsak az azt követő idióta röhögése. Mikor felnéztem, egy tejföl szőke fiút láttam elegáns öltönyben. Mellette egy barna bőrű, barna hajú fiú, egy hófehér bőrű, fekete hajú lány és egy dagadt barna hajú fiú állt. A dagadt fiú úgy röhögött, hogy majdnem félrenyelte a szájába tömött muffint, a lány úgy kacagott, mint egy hiéna, a barna bőrű fiú pedig szimplán kedvesen mosolygott, a főkolompos szőke pedig gúnyosan és idegesítő fensőbbséggel vigyorgott. Biztos azt hitte, hogy marha poénos volt a beszólása.

– Ne haragudj Malfoy, de ma nincs kedvem hozzád. Sőt, ami azt illeti, ez az egész évre is érvényes.

– Sajnálom Potter, idén is egy iskola levegőjét kell, hogy szívjuk.

– Hé, Malfoy! Tégy meg egy szívességet és húzz el! – üvöltött neki egy lány, aki éppen felénk jött a vörös lány és Ron társaságában.

– Téged meg ki kérdezett, pimasz kis sárvérű? – fordult hozzá a szőke, és félelmetesen felé magasodott.

– Állítsd már le magad! – állt elé a már általam „ismert” lány.

– Ne aggódj, mert te sem vagy jobb, Weasley. Micsoda csapat! Egy szent szerencsétlen, egy sárvérű és két véráruló. – Ismét a már hallott gúnyos kacajok.

– Mos már elég! – állt fel a segítőkész, szemüveges fiú, akinek a keresztnevét még nem tudtam, és előhúzta a pálcáját, majd a szőke nyakához nyomta. A szőke szemében először némi félelem csillant, majd átvette a helyét valami más, amiről nem tudtam, hogy mi az, talán csintalanság.

– Ugyan, Potter! Sosem lennél képes rá! – mosolygott rá gunyorosan.

– Lehet, de én bármikor megtenném. Gondolj csak bele, mekkora szívességet tennék a világnak – húzta elő a pálcáját a vörös lány is.

– Harry! Ginny! Hagyjátok, nem éri meg – mondta az ismeretlen barna hajú, akit szemlátomást mindenki más tisztelt itt.

– Bármennyire is undorító dolog vele egyetérteni, de a sárvérűnek igaza van. – A szőke mosolya egyre szélesebb lett. Harry és Ginny végül leeresztették a pálcáikat, a szőke pedig felszállt a vonatra a sleppjével.

– Ki volt ez? – kérdeztem, miközben pakoltam fel a vonatra a cuccaim.

– Draco Malfoy. Egy szemét görény – válaszolta, a már általam keresztnevén is ismert Harry.

– Ja, azt látom.

– Na, gyere! Van kedved a mi fülkénkbe ülni? – kérdezte kedvesen Harry.

– Hát, mivel nem ismerek itt senkit, elfogadom. – Követtem Harryt a folyosón, majd beültünk egy kupéba, ahol már Ron és az a másik lány ült.

– És, mi a neved? – kérdezte Harry, amint elhelyezkedtünk. Én ültem Harry mellett, Ron meg a túloldalon, a barna lány mellett.

– Claire, Claire DeLune.

– Úgy, mint holdfény? – kérdezte a lány.

– Igen – mosolyogtam rá. – Te tudsz franciául?

– Csak egy kicsit – mosolygott vissza. – Amúgy a nevem Hermione Granger. Örvendek! – nyújtotta felém kedvesen a kezét.

– Én is – viszonoztam a kézfogást.

– Az én nevem Harry Potter – nyújtott kezet ő is.

– Örvendek.

– Úgy szint. Ő Ron Weasley. A vörös lány, aki velünk volt, az Ő húga, Ginny - mutatott Harry Ronra.

– Kösz, hogy bemutatkozhattam, haver – fintorgott Ron.

– Amúgy, mit csinálhatott Malfoy azzal a furcsa szekrénnyel? – szólat meg Harry egy idő után. Én nem tudtam miről beszélnek, de érdeklődéssel hallgattam, hátha megtudok belőle valami hasznosat. Új vendégként, sosem tudhatod, hogy mi lesz hasznodra. – És kik voltak, azok az emberek? Higgyétek el, ez egy szertartás volt. Beavatási rítus.

– Állíts le magad! – korholta le Hermione. – Tudom, hogy mire célozgatsz.

– Mert ez van! Közéjük állt – magyarázta Harry ellentmondást nem tűrve.

– Kik közé? – kapcsolódott be Ron is, aki úgy néz ki, mindig kicsit le van maradva a többiektől.

– Harrynek az a rögeszméje, hogy Draco Malfoy halálfaló lett – világosította fel Hermione.

– Huh, ne hülyéskedj! Miért kéne Tudjukkinek egy ilyen balfék? – fintorodott el Ron.

– Oké… Akkor mit csinált a Borgin & Burkes-ben? Használt bútort keresett? – kérdezte ironikusan Harry.

– A gázos fej, gázos helyre való.

– Figyelj! Tudjuk róla, hogy az apja halálfaló. Ő miért lenne különb? Egyébként is Hermione látta!

– Értsd már meg Harry, nem tudom, hogy mit láttam!

– Hé! Hé! Hé! Állj! – Felülkerekedett a kíváncsiságom, és muszáj volt közbeszólnom. – Ebben az egy percben legalább öt olyan szó hangzott el, amit nem értek. Mi, van ezzel a Malfoyjal? Nem arról volt szó, hogy utáljuk? Akkor meg mit érdekel a sorsa?

– Igen, utáljuk, de ha halálfaló, ami szerintem nem igaz – itt jelentőségteljesen Harryre nézett -, akkor veszélyt jelent ránk – magyarázta türelmesen Hermione.

– Miért, mi az a halálfaló? – Elég rosszul hangzott, bármi legyen is az.

– Te honnan jöttél, hogy még sosem hallottál a halálfalókról? – kérdezte Ron meglepetten, csak tudnám, hogy miért.

– Én, tudjátok, ahogy ti mondjátok, a muglik világából jötten. A szüleim muglik és tavaly év közepéig azt sem tudtam, hogy boszorkány vagyok.

– Hogy-hogy, nem tudtad, hogy boszorkány vagy? – lepődött meg Ron ismét.

– Majd elmesélem, de most ezekről a halálizébizékről akarok hallani. Én kérdeztem előbb.

– Tudod, van egy nagyon gonosz varázsló Voldemort… – Ron összerándult a szóra, pedig a halálfaló sokkal baljósabban hangzott.

– Hermione!

– Oké, oké! Ron kedvéért, Tudjukki. Neki az az elképzelése, hogy csak azok az emberek lehetnek varázslók, akiknek a szülei, vagy legalább az egyik szülője varázsló vagy boszorkány. Ezért híveket toboroz, akik egyet értenek vele, és segítenek neki rabszolgaságba taszítani a muglikat és…

– És mi lesz velem? Akinek mind a két szülője mugli, azokkal mi lesz?

– Vagyis inkább mi lesz velünk? Én is mugli szülők gyermeke vagyok. Szóval, Ő úgy gondolja, hogy a sárv..., illetve mi, nem érdemeljük meg az életet, mert bemocskoljuk a varázsló nevet. Ezért el akar pusztítani mindenkit, aki olyan, meg persze azokat is, akik nem értenek vele egyet. A csatlósai, akik egyetértenek ezzel az eszmével, hívják magukat Halálfalónak.

– És ez a Malfoy, mitől olyan különleges?

– Hát… Ahogy Ő mondja, Ő aranyvérű. Azaz a felmenői varázslók, és erre olyan marha büszke.

– Pedig nem nagy szám, én is az vagyok, csak mivel nem értek egyet velük ezért vérárulónak nevez – mondta Ron.

– Oh… és volt még valami… az a sár-izébizé.

– Igen. Sárvérű. Tudjukki csatlósai így hívják a mugli szülők gyermekét – segített ki Ron.

– Oh… tehát akkor én is sárvérű vagyok?

– Nem! Normális emberek nem használják ezt a szót –csattant fel Hermione. Látszott rajta, hogy igenis rosszul esik neki ez az elnevezés, bármennyire is higgadt próbált maradni.

– Itt nincs levegő – mondta Harry, felnyúlt a kalaptartóra, és levett valamit, majd kiment a kupéból. Az út hátralevő részében Hermione mesélt még nekem Voldemortról, és az általa jelentett veszélyről, valamint elmondta Harry történetét, hogy miért is olyan fontos. Mesélt nekem egy kicsit a Roxfortról is, aminek a történetéből akár doktorálhatna is. Lehet, hogy jegyzetelnem is kellett volna, mert még két évig ez a hely, az otthonom lesz.