3, fejezet

3. Fejezet: Teszlek Süveg és egyéb furcsaságok

– Üdvözlöm, Ms. DeLune! Én Albus Dumbledore vagyok, a Roxfort igazgatója – nyújtott nekem kezet egy hosszú szakállú, szemüveges, mosolygós öregember.

– Örvendek. – Viszonoztam a mosolyát, és kezet fogtam vele. Volt valami furcsa ebben az öregemberben, de nem tudtam volna megmondani, hogy micsoda.

– Bizonyára már kíváncsi, miért kérettem ide.

– Igen, igazgató úr. – Kíváncsi? Az nem kifejezés.

– Szerettem volna személyesen üdvözölni, még mielőtt találkozik a többiekkel. Sajnálom, hogy nem tudtam kimenni ön elé a vonathoz. – Hangja szomorúan csengett, ami nagyon meglepett. Nem igazán értettem, miért szomorú.

– Öm… Hát, köszönöm. – Zavaromban nem tudtam egyebet kinyögni.

– Gondolom Granger kisasszony tájékoztatója a Roxfortról eléggé informálta önt, hogy tudja, hogyan működik intézményünk – váltott az igazgató kedvesről, hivatalos hangnemre.

– Igen.

– Akkor, azt is tudja, hogy még nincs egy házba sem beosztva. Gondoltam, ezt meg lehetne oldani magunk közt. Nem hinném, hogy lenne kedve egy csapat elsőssel együtt végigvárni a ceremóniát – kacsintott rám.

– Nem uram – bólintottam mosolyogva. Egyre szimpatikusabb nekem ez az ember.

– Ahogy sejtettem. Nos, akkor kérem, fáradjon a Nagyterembe, és nyugodtan fogyassza csak el a vacsoráját Mr. Potter, Mr. Weasley és Miss Granger társaságában. Ha végzett, kérem jöjjön vissza ide, és akkor majd beosztjuk valamelyik házba. Jó étvágyat! – Meghajolt, amivel jelezte, hogy mehetek.

– Elnézést, lehetne egy kérdésem? – fordultam vissza félúton az ajtó felé.

– Persze, kisasszony.

– Honnan tudja, hogy találkoztam Harryvel és a többiekkel? – Tényleg nagyon érdekelt a dolog. Lehet, hogy van egy mágikus csodagömbje? Az nagyon izgi lenne. Felébredt bennem a kislány, akinek a mágia még teljesen új volt, és aki mindenről tudni akart.

– Én mindent látok. – Ch… na persze! – És hallok is. – kacsintott rám először, majd minden kételkedésem egy pillanat alatt szállt el, ahogy a szemei mindent tudóan az enyémbe néztek.

– Elnézést. – Szégyenemben lehajtottam a fejem. A jelenlétében jobb lesz megválogatni a gondolataim

– Most nyugodtan menjen, nem tartom fel tovább – mosolygott rám kedvesen búcsúzóul.

– Köszönöm. – Lehajtott fejjel indultam el az ajtó felé. A kíváncsiság és a tudásvágy hirtelenjében elszállt belőlem.

– Ja, igen, a jelszó karamellgumátya lesz – jegyezte meg fogvégről az igazgató, mielőtt még kinyithattam volna a hatalmas ajtót.

– Értettem. – Hatalmas kő esett le a szívemről, mikor végre kiértem a szobából. Nem is tudom, mitől féltem. Így utólag nem is volt olyan rossz. Az öreg egy kicsit talán flúgos, de jószándékú. Igen, ez egyértelműen kiderült az elmúlt öt percben. Kifújtam egy rég benn tartott levegőt, majd követtem Flitwick professzort – aki az ajtó előtt várt rám – a Nagyterembe.

Elámultam mikor beléptem a hatalmas helyiségbe. A mennyezet olyan volt, mintha az eget néztem volna. A csillagok milliószámra ragyogtak rajta. Az asztalok roskadásig voltak finomabbnál finomabb ételekkel. Végig néztem a tanári karon, és láttam, hogy Dumbledore professzor már ott ül. Hogy lehetett ilyen gyors az öreg? Az öreg professzor megemelte a kupáját, és biccentett felém. Viszonoztam a mosolyát, majd végignéztem a gyerekseregen. A sorok között szellemek suhantak, köszönve néhány gyereknek. Huh, ezt még meg kell szoknom.

– Claire! Ide!- Hallottam a nevem. Mikor a hang irányába néztem Harry és Hermione kezeit láttam kapálózni a levegőben. Akaratlanul is elmosolyodtam. Jó érzéssel töltött el, hogy vártak rám. Lassan indultam el a sorok között, és nagyon ügyeltem, hogy egy szellembe se ütközzek bele. Nem voltam még rá felkészülve. Egyszer talán, de biztos nem most.

– Hol voltál? – kérdezte Hermione, mikor odaértem hozzájuk.

– Az igazgató személyesen akart üdvözölni – mondtam, miközben elfoglaltam a helyem Harry és Ron között.

– És beosztottak már? – érdeklődött Ginny, aki Harryvel szemben ült.

– Még nem. Azt mondta menjek fel vacsi után, és akkor beosztanak – feleltem kissé nemtörődöm módon, miközben a szemem a csodálatos lakomán legeltettem. Csak most vettem észre, milyen éhes is vagyok.

– Hát igen, nem volt még olyan diák, aki ilyen későn jött volna, mint te. Igazából mindenki elsőben jött – mélázott el Hermione.

– Ne is törődj vele, mindig okoskodik – hajolt hozzám Ron, és megrázta a fejét, jelezve, hogy Ő sem törődik vele.

– Azért, mert nem rád nézek, még tökéletesen hallak Ronald! – csattant fel Hermione, és szemei félelmetesen meredtek Ronra. Ha szemmel verni lehetne, biztos, hogy Ron már rég összeszedett volna jó pár lila foltot.

– Jó, bocsi-bocsi. – Ron feltartott kezekkel szabadkozott. Nem bírtuk tovább. Harryvel és Ginnyvel nevetésben törtünk ki, míg Ron és Hermione értetlenül nézett ránk.

A vacsora viszonylag eseménytelenül telt. Harryék beszélgettek, én pedig próbáltam lenyomni a torkomon néhány falatot, ami az idegességem miatt elég nehézkesen ment. Pedig mennyi finom falat volt a tányéromon! Féltem, hogy mi lesz velem. Hogy fogom megállni a helyem a Varázsvilágban? Féltem a tanóráktól, attól hogy nem leszek képes felzárkózni, féltem ettől az egész abszurd helyzettől. Vacsora után elköszöntem a többiektől, majd indultam kifelé a teremből. A folyosón jobbra fordultam, és már szinte a körmömet rágtam, mikor Harry hangját hallottam meg.

– Hé, Claire! Nem Dumbledore irodájába igyekszel? – Megálltam, és bevártam Harryt.

– De igen. Miért? – Nem értettem miért kérdezi, hiszen biztos voltam benne, hogy erre jöttünk Flitwick professzorral.

– Mert az a másik irányban van – mutatott a háta mögé.

– Tényleg? Oh. Pedig meg voltam róla győződve, hogy erre van. – Éreztem, ahogy elpirulok.

– Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezte kedves mosollyal az arcán.

– Igen, az jó lenne – feleltem, szintén mosolyogva.

Csendben haladunk a kihalt folyosókon. Biztos, minden diák a szobájában van, és éppen azt beszéli meg a társaival, hogy milyen volt a nyara. Te jó ég, vajon én milyen szobatársakat kapok? Elmerülve a gondolataimban, monoton mentem tovább, még akkor is, mikor Harry már megállt a szobor előtt.

– Claire! Megérkeztünk! – kiáltott felém.

– Oh, bocsi. Elgondolkodtam. – És már futottam is vissza Harry mellé. – Bejössz velem? – kérdeztem reménykedve.

– Nem hinném, hogy nekem ott lenne a helyem – rázta meg a fejét, majd bocsánatkérően nézett rám.

– De én nem akarok a Mardekárba kerülni! Én hozzátok akarok kerülni! Csak titeket ismerlek ebben az átokverte világban – fakadtam, még számomra is váratlanul, sírva. Azt se tudtam érti-e, amit mondok, hiszen a sírásomon és a szipogásomon kívül, nem még én sem értettem semmit. Az utóbbi napokban felgyülemlett feszültség csak úgy kirobbant belőlem.

– Jaj, Claire. – Odahúzott magához, és átölelt. – Elárulok egy titkot, jó? – Bólintottam, és beletemettem az arcomat a vállgödrébe. Most nagyon jól esett ez az ölelés. – Ha nem akarod, hogy a Mardekárba kerülj, akkor mond azt a Süvegnek, hogy nem akarsz a Mardekárba kerülni. Én is ezt tettem, és lám, itt vagyok.

– Tényleg? – Elhúzódtam tőle, miközben a szemeimet törölgettem, hogy elfogadhatóan nézzek ki, mikor az igazgató elé lépek.

– Tényleg – mondta kedvesen, és ujjaival a könnyeimet kezdte el letörölni. – Ígérem, hogy nem fogsz a Mardekárba kerülni.

– Szavadon foglak – erőltettem egy mosolyt az arcomra. Harrynek sikerült egy kicsit megnyugtatnia. Már csak el kellet hitetnem magammal, hogy griffendéles leszek.

– Na, gyerünk. Megvárlak itt, amíg végzel – paskolta meg Harry bátorítóan a karom.

– Oké. Akkor, szia! Majd találkozunk.

– Remélem még ma este – mosolygott kedvesen.

Még egyszer megöleltem Harryt, majd elmondtam a jelszót, és elindultam felfelé a lépcsőn. Mikor felértem bekopogtam az ajtón, és vártam a választ.

– Kérem, fáradjon be, Ms. DeLune! – hallottam Dumbledore professzor kedves hangját. Eleget tettem a kérésnek és beléptem az ajtón. A teremben öt ember állt. Az igazgató úr, egy szemüveges, kalapos hölgy, Piton alias Mr. Dracula, egy gömbölyded, zilált, koszos hajú nő, és Flitwick professzor. Te jó ég mi ez? Kivégzőosztag? Éreztem, ahogy a pánik kúszik fel a gyomromból, és lassan szétárad az egész testemben. Megpróbáltam visszanyelni, de csak másodperceket nyertem vele. Nyugi Claire! Semmi baj! Próbáltam megnyugtatni magam, több-kevesebb sikerrel.

– Mint látja kisasszony, az összes ház házvezető tanára eljött erre a jeles eseményre – mondta költői fennhangon az igazgató. Most már biztos, hogy valami nincs rendben vele. – Engedje meg, hogy bemutassam a Griffendél házvezetőjét és jövendőbeli átváltozástan tanárát, Minerva McGalagony professzort.

– Örvendek, Ms. DeLune – nyújtott nekem kezet mosolyogva a kalapos professzor. Nem is rossz.

– Pomona Bimba professzor, a Hugrabug házvezetője és iskolánk gyógynövénytan tanára.

– Üdvözöllek a köreinkben, kedveském – hatalmas vigyor ült ki az arcára. – Oh, milyen rendetlen vagyok – nézett le a piszkos kezeire. – Ne is foglalkozz vele, csak egy kis sárkánykomposzt. – S odanyújtotta nekem a kezét, amit én kelletlenül, de elfogadtam.

– Köszönöm. – Amint elengedte a kezem, óvatosan, hogy senki ne vegye észre, beletöröltem a szoknyámba. Csak van itt mosoda, vagy valami, amivel majd kiszedem. Reméltem, hogy a Hugrabug tanulói többet, és jobban tisztálkodnak, mint a házvezetőnőjük.

– És most az úriemberek – lelkendezett Dumbledore, tapsolt kettőt a kezeivel, majd a fekete hajú férfi mögé lépett. – Ő itt, Perselus Piton professzor a Mardekár ház vezetője. Ő tartja a sötét varázslatok kivédése órákat.

– Nagyon örvendek – mondta lassan, kimértem, minden érzelem nélkül a hangjában. Az arca rezzenéstelen maradt, és kezet sem nyújtott nekem. Hah, szóval Ő lenne a Mardekár vezetője. Nem csoda, hogy Malfoy olyan bunkó. Nem lehet könnyű, ilyen ember kezei alatt felnőni. Valamiért úgy éreztem – Na, vajon miért? –, hogy a Mardekár többi tanulója se kedvesebb, mint Mr. Dracula, vagy a Görény. Bólintottam, de nem szóltam semmit. Úgy látszik Pitont nem igazán rázta meg, hogy nem mutattam felé alázatos tiszteletet.

– És végül, Filius Flitwick tanár úr, aki a Hollóhát vezetője, és nem mellesleg Ő tanítja a bűbájtant majd önnek is.

– Még egyszer köszöntelek nálunk! – Kezet ráztunk, majd érdeklődve az igazgató felé fordultam, aki most már egy szék mellett állt.

– Kérem, üljön erre a székre, és én a fejére rakom a Teszlek Süveget – adta ki az utasításokat a professzor. Oké, csak nyugalom. Emlékezz, mit mondott Harry.

Nagy léptekkel átszeltem a szobát, leültem az öreg székre, s nagyon reméltem, hogy az elbírja a súlyom. Az igazgató levett az egyik szekrény tetejéről egy egyszerű süvegnek kinéző fejfedőt, majd a hajam tetejébe nyomta.

– Hm… Roppant érdekes! – összerezzentem, mikor meghallottam a Süveg érdes, rikácsoló hangját.

– Mintha már találkoztam volna ilyen elmével, akivel kapcsolatban nem tudtam dönteni. Igen. Volt már ilyen. De ez mégis más… – morfondírozott a Süveg. Ha nem csak egy süveg lett volna, komolyan megfordult volna a fejemben, hogy erősen gondolkozik.

– Kérem, ne tegyen a Mardekárba! Bárhová, csak ne a Mardekárba! – mormoltam halkan, mint egy mantrát.

– Nocsak, nocsak. Tudod-e, hogy volt már valaki, aki ezt kérte tőlem?

– Bárhova, csak ne a Mardekárba! Ne a Mardekárba! – mondtam tovább a kis mantrámat, mit sem törődve a Süveg kérdésével.

– Már ne haragudjon, igazgató úr, nem mintha minden vágyam az lenne, hogy Ms. DeLune a Mardekárba kerüljön, de befolyásolja a Süveget. Ez így, nem érvényes! – Piton ugyanolyan érzelemmentes hangon szólt az igazgatóhoz, mint hozzám, minek következtében abbahagytam a mantrázást.

– Nem hinném, hogy érvénytelen lenne Perselus. Hiszen erre nincs szabály. – Piton felhúzott orral hátrált vissza eredeti helyére, Dumbledore tiszteletet követelő hangját hallva. Na, ezt most jól megkapta. Én pedig nyugodt szívvel folytattam a mantrám.

– Áhá! Meg is van! – kiáltott fel hirtelen a Süveg. Hangja csak úgy szelte a már percek óta beállt merev csöndet. – Griffendél!

Nem tudtam megszólalni, a sírás fojtogatott, és könnyek gyűltek a szemembe. Megcsináltam! Griffendéles lettem! A világ elhalványult előttem, és én mindent tompán érzékeltem. Az igazgató levette a fejemről a Süveget, s egyszer csak McGalagony professzor mosolygós arca úszott be a látóterembe. Valami olyasmit mondott, hogy kövessem, de mikor látta, hogy nem mozdulok, kézen fogott és kivezetett a szobából. Én csak mentem utána, mint valami retikülkutya. Nem tudtam, hogy hanyadikra mentünk, csak azt, hogy fölfelé. Teljesen olyan volt, mintha be lettem volna szívva, vagy mintha részeg lettem volna. Nem mintha tudtam volna, hogy az milyen, de a lépcsők mozogtak. A normális lépcsők nem mozognak! És a festmények! Éltek! Te jó ég! Mi történt velem, hogy ilyeneket látok?

Sikerült összeszednem magam, mire a klubhelyiség bejáratához értünk. Egy hatalmas festmény volt ott, rajta egy hatalmas, mozgó és beszélő dámával.

– Jelszó? – kérdezte sipítozó hangján a festett hölgy.

– Ribizliszorbet! – rikkantotta el magát a házvezetőnőm, merthogy már az volt, mire a portré kinyílt és mi beléptünk egy kellemes helységbe. A szoba nem volt túl nagy. Voltak benne kapapék, fotelek, kávézóasztalok és egy hatalmas kandalló. De így volt tökéletes, családias és édes egyszerre. Megörültem, hogy legalább ez a hely normális ebben a kastélyban.

– Figyelmet kérek! – kiáltotta el magát McGalagony, mire a klubhelyiségben lévő összes diák ránk szegezte a tekintetét. Ott volt Harry, Hermione, Ron és Ginny is. Az egyik kanapén ültek, és valami könyvet nézegettek. Hárman közülük vadul mosolyogni kezdtek, mikor megláttak, de Ginnynek csak egy soványka szájrándításra futotta. Hát, köszi szépen, kedves vagy, mondhatom. – Ma új diák érkezett iskolánkba, természetesen az elsősökön kívül. Ms. Claire DeLune a mi házunkat gazdagítja majd tudásával. A hatodik évfolyamba fog járni, kérlek titeket, fogadjátok Őt szeretettel.
Nem voltam felkészülve arra, ami most jött. McGalagony kiment a klubhelyiségből, és a gyerekek megrohamoztak. Mindenki be akart mutatkozni, vagy tudni akarta, miért jöttem ilyen későn. Annyi nevet hallottam az elmúlt fél órában, mint még életemben soha. A tizedik után, már meg sem bírtam őket jegyezni. Végül Hermione rángatott ki a tömegből, és elindult velem, hogy megmutassa a szobámat.

– Tessék, ez az – mutatott egy faajtóra, miután felmentünk egy kanyargós lépcsőn.

– Te, velem leszel? – kérdeztem reménykedve. Sosem tudtam igazán jól ismerkedni, és velük is csak szerencsém, volt, hiszen csak úgy, az ölembe pottyantak. Bár, így utólag, egy cseppet sem bánom.

– Nem, az én szobám a tied mellett van. De, ne aggódj, rendesek a szobatársaid.

– Oké. Köszi! Azt hiszem, én le is fekszem. Kicsit kifárasztott ez a mai nap. A cuccaim már a szobában vannak?

– Igen, az ágyad mellett. – Már nyúltam a kilincsért mikor Hermione újra megszólított. – Ja, és Claire! Jó éjszakát! – Azzal hátat fordított nekem és eltűnt a lépcsőn.

Kicsit izgultam, hogy kik lesznek a szobatársaim, így lassan nyitottam be. A szobában két lány volt. Mind a kettő egy-egy ágyon. A szobában mindenhol az arany-vörös színkombináció uralkodott.

– Sziasztok! Én vagyok az új lány, Claire DeLune – mutatkoztam be egy kicsit félénken.

– Helló, én Mary Steifwether vagyok. – Nézett fel egy lány a könyvéből, majd lerakva azt, kezet nyújtott nekem.

– Én pedig, Katie Bell vagyok – mosolygott rám egy másik lány az ablak melletti ágyból.

– Nos, lányok, ha nem bánnátok, én lezuhanyoznék, aztán lefeküdnék, mert nagyon álmos vagyok. Hosszú volt a mai napom.

– Oh, hallottunk róla! – jegyezte meg fogvégről Katie.

– Tessék? – kérdeztem megilletődve. Miről hallottak? Nem is történt semmi.

– Semmi, semmi. Majd holnap megbeszéljük – legyintett Mary, majd visszatért a könyvéhez, ami bizonyára nagyon érdekes lehetett, mert az előző mondatot úgy monda, hogy fel se nézett belőle. Ez utóbbit nem tudtam, hogy sértésnek vegyem-e, vagy ilyen az alaptermészete.

– Oké.

Úgy döntöttem, nem izgatom magam ilyen dolgokon. Ahogy Mary mondta, majd holnap. Bementem, a cseppet sem olyan kicsi fürdőbe, és lezuhanyoztam. Amint kijöttem előkotortam a pizsamámat, és bevetettem magam a felhőpuha ágyba. Elég hamar mély álomba zuhantam, magam mögött hagyva ezt a kicsit sem rövid napot.