5. fejezet

5. Fejezet: A büntetőmunka

– Claire! Ébredj! – kiáltotta egy éles hang valahonnan a távolból. Lassan ébredezni kezdtem, megdörzsöltem a szemem, majd felültem.

– Mi van? – kérdeztem eléggé barátságtalanul, de hát aki felkelt annak számítania kell a haragomra. Ami igazából csak szerintem volt vészes, hiszen sosem tudtam senkire két óránál tovább haragudni.

– Elkésünk! Siess! – futott keresztül Mary a látómezőmön.

– Mi? – kaptam a fejem a lány után. – Nem hajnali hatnak kéne lennie? – értetlenkedtem. Eddig mindig hatkor keltünk hála Marynek. Ma miért lenne ez másképp?

– A lányok kikapcsolták az ébresztőt, és elmentek reggelizni – vázolta fel a helyzetet, miközben a mellényét rángatta magára, bár az inge félre volt gombolva.

– Öhm, a gombjaid – mutattam a mellkasa felé. Mary követe a pillantásom, majd egy bosszús sóhajtás következtében újra kezdte gombolni az ingét. Míg Ő a gombjaival pepecselt, addig én is magamra kaptam az egyenruhám, majd elindultam a fürdőbe, hogy valamennyire rendbe szedjem magam.

– Hova mész? Már lent kéne lennünk. Piton megöl, ha elkésünk – kiáltott utánam, miközben én eltűntem a fürdőben.

– Pillanat, csak fohatmohoh – szóltam ki a fürdőből, immár fogkefével a számban.

Kedd. Dupla SVK volt az első két óránk, a mardekárosokkal. A lányok szerint minden évben kikapnak heti egy dupla órát Pitonnal. Tavaly bájitaltant, idén SVK-t. Ráadásul a mardekárosokkal. Egy hete már volt szerencsém megtapasztalni azt, amiről Harry és Ron annyit panaszkodott.

Kiöblítettem a számat, átszaladtam a fésűmmel a hajamon, és már rohantam is ki a könyveimért a szobába. Mary már az ajtóban várt. Biccentettem neki, hogy mehetünk, mire Ő kivágta az ajtót és futva elindultunk a pince felé. Miért kell Piton óráinak a pincében lenni? Miért nem lehetnek a negyediken? A lépcsőket kettesével vettünk, míg fordulókba a korlátba kapaszkodva pördültünk be. A pincei folyosó kihalt volt. Tehát elkéstünk. Lassan közelítettük meg a rozoga faajtót. Az ajtó előtt füleltünk, hátha kiszűrődik valamilyen hang, amiből megtudjuk, hogy mennyit késtünk, de nem volt szerencsénk

– Te kopogsz be! – jelentette ki végül ellenkezést nem tűrően Mary.

– Mi? Már miért én kopognék be? Nem akarok még meghalni – korholtam le a szobatársam, szem elől tévesztve az új vendég mosogat szabályt.

– Akkor azt ajánlom, fáradjanak be! – hallottuk meg Mr. Dracula mély hangját. A nyitott ajtóban állt, mögötte kíváncsi fejek lógtak ki a padokból.

Fejünket leszegve, amilyen gyorsan csak tudtunk elfoglaltunk egy üres padot, ami hol máshol lett volna, mint az első sorban. Bár megértem a többieket. Én sem szívesen ültem ilyen közel hozzá.

– Nos, ha már megtiszteltek azzal, hogy befáradtak az órámra, akkor holnapra kérek egy tíz oldalas esszét a főbenjáró átkokról, azok hatásairól és kivédéséről, valamint megtöréséről. Már amelyiknél ezek lehetségesek – sétált bosszantóan lassan a padok előtt. Bizonyára nagyon élvezte, hogy ekkora hatalma van.

– De professzor, ezt nem teheti! – csattantam fel fölháborodottan. Eszembe sem jutott az adott pillanatban, hogy következménye lehet a mondandómnak, és arról is hajlamos voltam megfeledkezni, hogy még mindig új vagyok. Hiba volt.

– Ne, Claire… – próbálkozott Mary, de már késő volt.

– Tényleg? Úgy gondolja, hogy magára nem szabhatok ki büntetést, csak mert idén kegyeskedett csatlakozni hozzánk? – mondta, miközben egyre közelebb jött az asztalhoz. – Ez estben, figyeljen! Három hét büntetés. Minden este kitakarítja a termet, és kisúrolja az üstöket – villantak vészjóslóan a fekete szemek.

– De nem is maga tanítja a bájitaltant! – próbálkoztam kétségbeesetten.

– Az nem fontos – hajolt bele az arcomba. – Ma este hétre várom. – Majd elfordult, és mintha semmi sem történt volna folytatni kezdte az anyagot.

– De, Tanár úr! Ezt tényleg nem teheti! – kelt Harry a védelmemre, miközben Ron helyeslően bólogatott mellette.

– Potter, talán csatlakozni szeretne Miss DeLune-höz? – húzta fel a szemöldökét Piton.

– Én csak… – Hangos röhögés hallatszott a mardekárosok sora felől.

– Netán, ön is csatlakozna hozzájuk Mr. Malfoy? – fordult Piton a Görény felé, aki a leghangosabban röhögött. A szőke szemein félelem suhant át. Hah, most megkapja. – Örömmel várom mindhármukat este. És most, ha megengednék, folytatnám az órát. – Majd belekezdett a félbehagyott anyag további magyarázásába.

Hátra fordultam, és biccentettem Harrynek köszönetképpen. Ő visszamosolygott rám, és fejével Piton felé bökött, jelezve, hogy forduljak előre, vagy még több büntetőmunka vár rám.
Az óra eléggé unalmasan telt, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy ez a második hetem itt és máris büntetőmunkát kapok. Ez azért elég gáz. A második óra végeztével odamentem a kedvenc Hármasomhoz, akik már a második emeleti folyosón várták, hogy elkezdődjön az átváltozástan óra.

– Köszi Harry, hogy kiálltál mellettem – mondtam végre rendesen köszönetet zöld szemű barátomnak.

– Ugyan, erre valók a barátok, nem? – mosolygott rám kedvesen, miközben Hermione bátorítóan megpaskolta a felkarom, Ron pedig rám kacsintott. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy a barátjuknak tartanak. Régen sem igazán voltak barátaim Lucy-n kívül, de mint kiderült, hogy Ő sem volt az, így mondhatjuk, hogy sosem voltak barátaim. Mindig is furcsának tartottak, de most, hogy ők elfogadtak, sokkal jobban érzem magam. Bár még nem ismertem teljesen ezt a világot és a szokásokat, úgy éreztem végre megtaláltam a helyem.

– Mily’ megható! Mindjárt elsírom magam. Mi van, az Aranytrió Aranynégyessé bővült? – A folyosón Draco Malfoy jelent meg a szokásos tartozékaival. Most komolyan, nélkülük egy métert se tud menni? Vajon a slozira is elkísérik?

– Állítsd le magad Malfoy! Törődj inkább a saját dolgoddal! – lépett előre Harry, hogy a Görény szemébe nézhessen. De ez a művelet sajnos nem sikerült, lévén, hogy a szőke legalább tíz centivel volt magasabb nála.

– Oh Potter, csak nem beletapostam abba az ocsmány kis félvér lelkedbe? – A Görény csak nem tudta abbahagyni Harry piszkálását. Már éppen azon voltam, hogy bemosok neki egyet, amikor az első lépés után Hermione lekapta a karomat, és nemet intette a fejével. Értetlenkedve néztem rá, hogy miért nem engedi, hogy segítsek Harrynek, de végül belenyugodtam a dologba, és hagytam, hadd intézzék el a fiúk.

– Mr. Potter, Mr. Malfoy! Befáradnának a terembe, magukon kívül már mindenki bent van – hajolt ki McGalagony professzor az ajtón, rosszallóan csóválva a fejét.

A többi óra eseménytelemül telt, mivel végre nem a mardekárosokkal voltak óráink. Órák után Hermionéval a klubhelyiségbe telepedtünk le, és nekiláttuk a házi feladatunknak. Hermione hatalmas segítség és teher is volt egyszerre, szinte fél percenként kérdeztem tőle valamit, minek az lett a vége, hogy minden kérdés után fél órás kiselőadást rögtönzött nekem, hogy pótolja a hiányosságaimat, így még akkor sem voltam kész a leckével, mikor Harry jött, hogy menjünk a büntetőmunkára. Kelletlenül vittem fel a tanszereim a szobámba, és indultam el Harry oldalán a pince felé.

– Miért kell mindennek a pincében lennie, aminek valami köze van Mr. Draculához? – méltatlankodtam valahol a negyedik a harmadik emelet között.

– Kihez?- nézett rám Harry meglepetten. Áh, igaz is. Vele még nem tárgyaltam ki a leginkább egy denevérre emlékeztető tanárunkat.

– Piton. Mármint, ezt a gúnynevet adtam neki – segítettem ki a barátomat.

– Jah – mosolyodott el. – Illik rá. Úgy látszik jó vagy ebben.

– Hát, a suliban, mármint a mugli sulimban, minden tanárnak megvolt a maga gúnyneve – magyaráztam, s közben kínos precizitással vizsgáltam a folyosó díszeit. Valahogy zavarban éreztem magam, ha Harryvel kettesben kellett lennem. Úgy éreztem, nem vagyok elég jó hozzá. Nem vagyok elég okos, elég ügyes, elég csinos. Igen talán ez bántott a legjobban. Itt minden lány csinos volt. Senkinek nem voltak pattanásai, mindenki haja tökéletesen állt, és olyanok voltak, mint a szupermodellek. Na jó, talán kivéve Hermionét, de Ő a maga módján volt szép és elbűvölő. Ráadásul mindenki előttem járt, akár az elméleti tudásról, akár a tapasztalatról beszélünk.

Lassan haladtunk a kastélyban, hiszen nincs az a buzgó diák, aki a büntetésére siet. Már a földszinten járhattunk, mikor egy vörösbe öltözött csapat jött felénk, seprűvel a kezükben.

– Sziasztok! Harry, hogy-hogy nem az öltözőben vagy? – szólított meg minket egy barna hajú,
magas fiú.

– Piton büntetőmunkát szabott ki ránk – felelte Harry egy vállrándítással.

– Oh, majd beszélünk McGalagonnyal. Piton nem köphet bele a levesünkbe! Biztos tudta, hogy most vannak a válogatások a Griffendélnél csapatába – adott hangot a véleményének egy másik barna hajú fiú, mire az egyes számú barna hevesen bólogatni kezdett.

– Jó, ígérem, a következőn edzésen ott leszek – mosolygott Harry a fiúk lelkesedésén.

– De ma meg kell beszélnünk egy fontos dolgot, és mivel te vagy a csapatkapitány, ott kell lenned!
– majd mindketten megragadták Harry egy-egy karját, és vonszolni kezdték a kijárat felé.

– Menj csak előre, ígérem fél órán belül én is ott leszek! – kiáltott vissza Harry, miközben a csapat, Harryt vonszolva, befordult a sarkon.

– Jó, de… – De már hiába kiabáltam nem hallhatta. – nem tudom, merre van a terem… – fejeztem be magamnak egy sóhaj kíséretében.

Mit veszíthetek alapon elindultam arra, amerre eddig is tartottunk, és bíztam benne, hogy csak megtalálom, azt az átokverte termet. Jobb volt az emlékezőképességem, mint hittem, hiszen elég hamar megtaláltam a termet, és csak egyszer kellett visszafordulnom. Mikor megláttam az ajtót, elszállt minden bátorságom. Harry nélkül nem mertem bemenni. Nem tudom, mitől féltem, hiszen Ő is csak egy ember, akármennyire félelmetes is. Na, Claire, ne légy már ennyire félős! Csak egy ember, nem esz meg! Remélhetőleg! Összeszedtem a maradék bátorságomat, és elindultam az ajtó felé, mely résnyire nyitva volt.

– Hogy érted, hogy nekem segítesz ezzel? Miért lenne ez nekem jó? A feladatomra kéne koncentrálnom, nem pedig itt vakarni az üstöket Szent Potterrel és azzal a sárvérűvel – kiabált valaki az ajtó másik oldalán.

– Halkabban! Egyébként meglep, hogy milyen tájékozott vagy – válaszolt egy mély, vontatott hang, amely valószínűleg Pitonhoz tartozott. Akkor a másik biztos a Görény lesz. Elvégre ki lenne most itt rajtam kívül?

– Halkabban! Halkabban! – folytatta a kiabálást az általam Malfoynak gondolt személy. – Ki lenne itt ilyenkor? Nekem se kéne itt lennem! – Közelebb léptem az ajtóhoz, de nem mertem bekukucskálni a résen, hiszen ha észrevesznek akár még több büntetést is kaphatok hallgatózásért.

– Te tényleg nem érted, éppen most mentem meg az életed! – Most már Mr. Dracula is ordibált. – Bár fogalmam sincs, miért segítek neked!

– Talán köze van a Megszeghetetlen Eskühöz, amit letettél – mondat gúnyosan a másik.

– Honnan…? Tudod mit? Nem érdekel! Ha azt teszed, amit mondok, megúszhatod élve. – Hangja újra normális erősségű lett.

– Nem bízol benne, hogy meg tudom oldani egyedül is? Nem bízol bennem? – kérdezte hitetlenkedve, sértődött hangon a másik.

– Én bízom benned Draco, de ezt akkor sem egy gyerekre kellet volna rábízni – mondta lemondóan
a professzor.

– Nem vagyok már gyerek! Oka van, hogy rám bízta a feladatot! – kiabált felháborodottan Malfoy. Fiúk, és az a hatalmas önhittségük! Ahogy hallgattam a szópárbajt, egyre inkább nem értettem semmit, ami nem volt újdonság, de egyre jobban zavart. Nem tudtam, ki az, aki megbízott valakit valamivel, és azt sem, miért kéne Malfoyt megvédeni.

Mintha csak megérezték volna, hogy ott vagyok a szobában lévők elhallgattak. Ezt a pillanatot választottam arra, hogy bemenjek, mintha eddig itt sem lettem volna, és végre elkezdjem a büntetésem. De úgy látszik nem csak én gondoltam, hogy ez a pillanat a megfelelő a megérkezésre.

– Claire! Miért nem mentél még be? – kiabált Harry jó hangosan a folyosó másik végéről. Szuper! Te aztán tudsz időzíteni!

– Én… – Nem tudtam mit is válaszolhatnék neki. Azt hogy eltévedtem? Hiszen már csak pár tíz méter választott el a céltól, mikor elváltunk.

– Miss DeLune? Mr. Potter? – jött ki Piton professzor a teremből. – Most, hogy végre megjöttek, akár hozzá is láthatnának az üstök súrolásához – mondta megszokott hangján, de elég furcsán méregetett engem. Talán gyanakszik? Elvégre Harry kiáltása elég hangos volt.

Mikor bementünk a terembe, azt hittem menten elájulok. Még sosem láttam ennyi koszos üstöt. Igaz, nem sokat láttam, de még csak nem is gondoltam volna, hogy az egész iskola, egész éves koszos üstjeit mi súrolhatjuk ki. Ezzel jövőre sem végzünk.

– Ne csak nézze. Fogjon egyet, és sikálja ki! – pirított rám Dracula, mikor látta, hogy nem nagyon akaródzik megmozdulnom.

Megragadtam egy üstöt a kupac – talán helyénvalóbb lenne a hegy elnevezés – tetejéről, és leültem Harry mellé az egyik padba, majd sikálni kezdtem az üstöt a padra készített ronggyal. Malfoy a terem másik végében lévő padban ült, lábait egy másik széken pihentetve, és nem úgy nézett ki, mint aki már lesúrolta az adagját. Dühösen néztem rá, mire Ő csak egy fintort vágott és a plafont kezdte bámulni. Piton professzor a tanári asztalnál ült egy újságot olvasott, és nem úgy festett, mint aki rá akar szólni előző veszekedőpartnerére, hogy dolgozzon Ő is. Fekete hajával, és még feketébb – ha ez egyáltalán lehetséges – köpenyével elég félelmetesen hatott a félhomályban, ami a szobában uralkodott.

– Miért hívtak el a srácok? – hajoltam Harryhez, és próbáltam olyan halkan beszélni, ahogy csak tudtam.

– Csak kellettem valamihez – vonta meg a vállát, le sem véve a szemét az üstről.

– Hát jó, nem kell elmondanod, ha nem akarod – feleltem kicsit sértődötten. Igenis tudni akartam, miért hagyta, hogy egyedül bolyongjak ezeken a végtelen folyosókon.

– Nem úgy értem, ez olyan kviddicses dolog volt, és mivel még nem ismered a szabályokat, nem értetted volna – mondat mosolyogva.

– Nagyon hálás lennék, ha szerelmi civakodásaikat a büntetés után folytatnák – nézett fel a professzor az újságból.

– Mi nem… – Tudtára akartam adni, hogy nincs köztünk semmi Harryvel, még ha ez nyilvánvaló is.

– Melyik szót nem értette abból, hogy büntetés után?

Úgy döntöttem, inkább csöndben végigülöm a büntetést, mert úgy látszott erre az emberre semmi nem hat. Talán már egy órája sikálhattunk néma csöndben, és a kezem kezdett nagyon fáradni, mikor Piton felállt a helyéről.

– Most el kell mennem. Ma már nem jövök vissza. Mr. Malfoy fog magukra felügyelni. Az Ő szava ugyanannyit ér mint az enyém, és plusz büntetést is kiszabhat prefektus lévén, szóval azt ajánlom, csak csendben. Pontban tíz órakor elmehetnek, korábban semmiképp. – Szavait, hogy nyomatékosítsa jelentőségteljesen rám nézett, majd kiviharzott a teremből.

– Hallottátok vesztesek, most én felügyelek! Szóval folytassátok csak a dolgotokat, szépen csendben – mondta egy gonosz mosollyal az ajkain a szőke.

Összeszedtem minden megmaradt erőmet, és olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam, mivel mást fegyverem nem volt. Meg sem rezzent a gonosz nézésem hatására, és gúnyos mosollyal nézte, ahogy Harryvel dolgozunk. Persze megpróbáltunk halkan beszélgetni, mikor úgy tűnt nem ránk figyel, de a hallása jobbnak bizonyult, mint hittünk, mert minden egyes alkalomkor valami gúnyos megjegyzés kíséretében kifejtette, hogy jobb lenne, ha betartanánk a szabályokat, mert neki hatalmában áll még több büntetőmunkát kiszabni ránk.

A terem falára kihelyezett óra mintha megállt volna, ráadásul a csuklóm is iszonyúan fájt. Úgy látszik igazam volt, amikor apának azt mondtam, hogy biztos középkori módszerekkel fognak kínozni. Úgy döntöttem nem folytatom tovább. Letettem a félig kész üstöt, és Harryre néztem. Ő csak csendben sikált, semmi jelét nem adva, hogy abbahagyná. Vagy hozzászokott már – amit Pitont elnézve nem csodálnék –, vagy nagyobb az akaratereje, mint hittem, mindenesetre nagyon belemerült a munkába. Mivel a zöld szemű barátomnak nem akaródzott velem foglalkozni, hátradőltem, és a plafont kémleltem. Gondolataim visszakanyarodtak a kihallgatott beszélgetésre Piton és Malfoy között. Még egyszer végiggondoltam, és próbáltam a helyükre rakni a puzzle darabkáit, de még sok volt a homályos folt. Mindenesetre annyi összeállt, hogy Malfoy semmi jóban nem sántikál. Ezt a feltételezésem igazolta az előbbi veszekedése Draculával, valamint azt, hogy gyanúsan csöndben van.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy szürkéskék szempár fúródik az enyémbe. Egy pillanatra, mintha félelem suhant volna át az arcán, majd megkeményítette vonásait, és szeme megvetést tükrözött. Csak ekkor tűnt fel, hogy valószínűleg bámulom őt. Hirtelen elkaptam a tekintetem, és visszatértem az árván hagyott üstömhöz. A büntetés hátralévő részében kerültem Őt. Nem csak a tekintetét, de mindenét, ami hozzá tartozott. Hihetetlenül kényelmetlenül éreztem magam, és nem tudtam miért. Végül az idegességemet annak tudtam be, hogy még mindig nem tudtam megfejteni, miről vitatkoztak Pitonnal.

A büntetés végét az jelezte, hogy Malfoy kényeskedve felállt a helyéről, és kiviharzott a teremből. Harryvel leraktuk az üstöket, amelyek lehet, hogy nem voltak készen, de nem érdekelt minket, hiszen holnap úgyis ugyanez vár ránk. Olyan fáradtak voltunk, hogy egy néma csendben, csigalassúsággal vánszorogtunk fel a klubhelyiségbe. Késő este lévén nem sok gyerek tartózkodott a helyiségben, néhányan olvastak, mások már pizsamában beszélték ki a nap történéseit. Elköszöntem Harrytől, majd felvánszorogtam a szobámba, és nekiláttam a tízoldalas esszémnek. Iszonyú sokáig tartott megírni, tekintve, hogy már akkor fáradt voltam, amikor elkezdtem. A lányok közül többen is felajánlották a segítségüket, de én nem akartam, hogy ők is szenvedjenek, így hát egyedül birkóztam meg vele. Mikor végre végeztem, csak arra volt erőm, hogy átvegyem a pizsamámat, és már be is ájultam az ágyba. Elalvás előtt, még beugrott, hogy mondani akartam valamit Harrynek, de ha tüzes vassal szurkálnának is se jutna eszembe, hogy mi volt az.